We suggest that you play this record at the highest possible volume in order to fully appreciate the sound of Miles Davis - olvasható az album borítóján. Az elsőre inkább csak hangzatosnak tűnő intelmet a gyakorlatba átültetve azonban nem csak az ilyenkor általános, erre trenírozott füleket igénylő, vagyis elhanyagolható apróságok bukkannak fel, hanem azok a lényegi vonások is, amik korábban félig-meddig rejtve maradtak: az Agharta sötétlő örvényének árnyalatai. Davis a túlzásokra való hajlama miatt a hetvenes évek közepére kétségbeejtő fizikai állapotba került, a zenéje közben az elektronikus korszakban megkezdett, majd az On The Corner-ön kikristályosodott ív mentén haladva, elérve a harmadik kozmikus sebességet, szinte Coltrane utolsó éveihez mérhetően vált fokozhatatlanná.

Az 1969-ben alakult King Crimsont hosszú szünetekkel tagolt története során mindvégig a folyamatos változásban is mindig egyformán visszatükröződő idea tette önmagával azonossá. Valójában ez az idea jelenti a zenekar folytonosságának zálogát, a hagyományos értelemben véve ugyanis egyáltalán nem beszélhetünk zenekarról, hanem hosszabb időkre eltűnő, aztán a semmiből, megváltozott tagsággal és zenei anyaggal előbukkanó, egymástól világos attribútumok és koncepció mentén elkülönülő formációkról, amelyek lényege az adott pillanat kérlelhetetlen artikulálása. A King Crimson mindig az itt és most-ban létezett. Az egyes felállások, vagy - Robert Fripp szóhasználatával élve - inkarnációk között természetesen léteznek kapcsolódási pontok, de ezek is a folyamatban létező állandóságot, vagyis az ideát hangsúlyozzák ki. A 2013-ban bejelentett nyolcadik inkarnációval azonban egy meglehetősen ellentmondásos helyzet jött létre.

Lassan átlépjük egy olyan kor küszöbét, amelyben a mítoszok jelentőségüket vesztik, az ideálok pedig legfeljebb financiális értelemben válnak elérhetetlenné. David Bowie maga is egy mítosz volt, akit David Robert Jones hívott életre. Tegnap meghalt és nem, nem él örökké a szívünkben, a szívünk sem él örökké. Bowie művészetének az egyik legfontosabb aspektusa mindig a jelenbe ágyazottsága volt, a halála előtt két nappal megjelent utolsó lemezével az életműve rá jellemzően stílusos keretbe került. Arról, hogy mekkora veszteség ez a zenének, most még talán fogalmunk sincs, arról annál inkább, mennyit vesztettünk mi, akik a szüntelen átváltozásainak folyamatában néha a saját folytonos menekülésünk tükörképét láttuk viszont, máskor meg emlékeztetett minket arra, hogy ez a menekülés valójában nem más, mint a saját szüntelen átváltozásunk.

Nem szeretek nekrológokat írni, nem is kezdek most bele David Bowie életművének tételes méltatásába, nem próbálok úgy tenni, mintha személyes veszteség ért volna, ugyanakkor mégis. David Bowie halálával valójában az egész világot veszteség érte. Pótolhatatlan veszteség.

Még az egyetem alatt két nyarat Hollandiában töltöttem – néhány jó barát, könnyű pénzkereseti lehetőség. Először parktakarítóként dolgoztam, a munkaruhaként előírt kukásmellény okán gyakorlatilag közröhej tárgya lettem, de a pénteki fizetés, a hétvégi lemezvásárlások és a nyár végi hazautazás ígérete könnyűvé tették a parkolók betonszegélye mögül előbújó gyomnövények elburjánzása ellen vívott nevetséges küzdelmet. Ja, és még valami könnyítette a helyzetem: a brigádba összekukázott piti szerencsevadászok, drogosok, bukott lelkek, a négy égtáj ágrólszakadtjainak teljesen valószerűtlen társasága. Munkába menet a kisbuszban folyton komolyzene szólt, a brigádvezetőnk közgazdásznak mondta magát, mi pedig kegyesen meghagytuk ebben az illúzióban. A helyettesének felül csak a jobb 1-es foga nem hiányzott, de bármikor hajlandó volt elvont jogfilozófiai értekezésekbe bocsátkozni az 1918-as Belga Hajózási Törvényről, kapával a kezében. Néhány napig dolgozott velünk egy sztereotipikus, mindenféle anabolikus bizbasszal felpumpált, kopasz srác. Nem tűnt érdekes társaságnak.  Ketten dolgoztunk, mikor megkérdezte, nem tudnék-e neki lefordítani pár dalszöveget, vagy legalább elmondani, hogy néhány dal miről szól? Helyből persze nem sok minden jutott az eszébe, csak egy dal és annak néhány sora.

- Te, ez nem BB King? – kérdeztem.

- De, a Thrill Is Gone.

Ez a poszt már szerepelt korábban a blogon, azonban bizonyos tárgyi tévedések és fogalmazásbeli együgyűségek tisztázása után, most újra felkerül. A lényegét tekintve persze nem változott, de abban a formájában nem mutatott valami jól.

Charles Mingus ötvenes évekbeli zenéje nem csak a következő évtized első felében szárba szökkenő avantgarde/free jazz stílus egyik korai médiumának tekinthető, de nagyon pontos képet ad azokról a tendenciákról, amelyek áthatották a jazz műfaját, és amelyek ott gyökereznek az egymás katalizátorául szolgáló free jazz és a fekete polgárjogi mozgalmak mélyén. Mingus kompozíciós technikája nagyban megkülönböztette őt a kortársai jelentős részétől, ugyanis visszanyúlt a jazz fejlődésének korai stádiumaihoz. A kollektív improvizáció a dalok meghatározó eleme és az is, ahogy a nem mindig egyértelmű hangnemű és ritmusú részek látszólagos feszültségben léteznek együtt a megírtakkal. A rögtönzött és a megkomponált részek azonban hajlamosak a legváratlanabb helyeken egymásba gabalyodni. A kollektív improvizáció aztán nem sokkal később a free jazz egyik központi eleme lett, a lényeg viszont sokkal inkább azon van, hogy a műfaj, a fejlődés következő lépcsőfokának eléréséhez először újra fel kellett, hogy fedezze a saját gyökereit és rá kellett világítania azokra a rétegekre, amelyek addigra félig múltbelivé váltak. Mingus zenéje ezeket a gyökereket tárta fel és emelte ki, úgy, hogy mégsem volt vádolható egyszerű nosztalgiával, ugyanis csupán beépítette őket a saját kompozíciós technikájába, nyilvánvaló, de nem egyeduralkodó módon.

"A King Crimson inkább egy munkamódszer, semmint egy zenekar… Amikor olyan zene akar életre kelni, melyet csak a Crimson játszhat el, előbb-utóbb el is játssza azt." – Robert Fripp

A legfontosabb kérdés számomra az új King Crimson albummal kapcsolatban az, hogy képes-e beleilleszkedni abba a folytonosságba, amelynek elsődleges imperatívusza a folytonos megújulás, önmagához képest. Ezt a folytonos megújulást progresszívnek, előremutatónak nevezni tévedés lenne, a King Crimson ugyanis soha nem a jövő zenéjét játszotta, az ő zenéjük soha sem előre, sokkal inkább oldalra-mutató volt. Egyetlen más zenekart sem tudnék mondani, amelynek a mércéje kizárólag önmaga lenne, ennek egyik fontos záloga mindig is az volt, hogy az egyes inkarnációk folyton a saját létezésük értelmének megfejtésére fókuszáltak, anélkül, hogy végső formát kerestek volna a zenének.

David Bowie maszkok mögé rejtett ámokfutása eltávolította őt eredeti személyiségétől, melynek maradéka sem látszott már a félig levedlett álarcoktól. A hetvenes évek közepének Los Angelesében az asszisztense, Coco reggelente egy tükör segítségével ellenőrizte, vajon él-e még Bowie, Major Tom, Ziggy Stardust, Thomas Newton, a Thin White Duke, aki ekkora már nem volt több mint egy, a létezés perifériáján egyensúlyozó, félig atavisztikus művészeti alkotás. A személyiség szilánkokra hasadásának hátterében pedig egészen fura zenei fúzió jött létre, melynek látszólagos értelmetlensége visszavezethető a Bowie által csak mentális tabula rasaként lefestett korszakra, de legalább ennyire a Young Americans albumon feltűnt zenésztársak – főleg Carlos Alomar - és Bowie újfajta zenei érdeklődése közti feszültségre is. Az újfajta zenei irányvonal legfőbb indikátora azonban egy harmadik személy, Brian Eno volt. Bowie következő három albuma, melyet az utókor Berlin Trilógiának, maga Bowie Triptichonnak nevezett, az ő közreműködésének köszönhetően nyerte el a mozaikszerűségét, amely elsőre talán nem is tűnik annyira nyilvánvalónak. A három lemezen ott van Berlin dekadenciájának lenyomata, de csak halványan. Az analógia sokkal inkább a korábbi bőreit csak félig levedleni képes Bowie és egy olyan város között áll fenn, ahol együtt léteznek a múlt sötét, súlyos emlékei és az ezek feletti szégyent végletes szabadossággal elkendőző attitűd. Berlin a szélsőségek városa, a huszadik század történelmének kaméleonja. A kaméleon kifejezés Bowie-val kapcsolatban is gyakran előkerül, a Berlin Trilógia esetében azonban szó sem volt újabb szerepről. Bowie karrierje során először szorult háttérbe, hogy a zenéjét egy megszemélyesíthető karakter narrációjával tegye hitelessé, ehelyett egymáshoz nem kapcsolódó zenei stílusok, formák, hangszerek megrendezett balesetei kerültek rögzítésre, a feszültséget pedig véletlenszerűen összeálló, időnként félkész mozaikok és velük szemben működő, beton biztosan funkcionáló ritmusszekció alapozása jelentette.

Az ember egy blues zenész életrajzától komoly fejtegetéseket vár: mégis mi az a titkos összetevő a bluesban, amitől a hallgatót elönti ez a földöntúli boldogság? Miért ilyen a blues természete, egyáltalán mi az a blues? A kérdéseket még hosszasan lehetne sorolni, azonban megnyugtatok mindenkit, a szerző egyetlen egyre sem próbál választ találni. Ez itt Muddy Waters életrajza, könyörtelen alapossággal, rendkívül informatív, ráadásul letehetetlenül szórakoztató módon. Az előszóban kapunk némi látszólagos semmitmondóságot Keith Richards tollából, de neki még a pár hét alatt összekukázott alaptörvényünket is elhinném, nem szokott ő a levegőbe beszélni.

Megint itt van Joe. Naivan azt gondoltam, hogy ez a sorozatos hullarablás megáll a harmadik darabnál, aztán jött az a rettenetes Menage, most meg ez. A Joe’s sorozat felesleges, eltitkolt, nem kiadásra szánt – elsősorban próbatermi – felvételek kiadásával kíván réseket betömni, felvillantani bizonyos felállásokban titokban megbúvó potenciált, emellett bepillantást enged a műhelymunkába, felfedi Frank Zappa boszorkánykonyhájának bizonyos titkait. A Joe’s XMASage ráadásul hangot ad annak a tudattalan késztetésnek, hogy a Család spoken word előadót csináljon Frank Zappából. Ez persze csak gonoszkodás, arra utaló jelek, hogy erről még mindig nem mondtak le mindenesetre itt vannak ezen az albumon is. A Joe’s Camouflage egy korábban ismeretlen, soha nem koncertező felállás próbatermi, illetve stúdióban készült felvételeit mutatja be, ennek a sorozatnak tulajdonképpen a legérdekesebb darabja.

Nem is olyan régen, nem is olyan távol létezett egy nehezen körvonalazható, furcsa szeglet az Univerzumban, amit Cholnoky Laboratóriumnak hívtak. Mi, ott lakók sem tudtuk a pontos házszámot, az utca nevét is csak valami fatális véletlennek köszönhetően. Felszentelt papi taláron elnyomott cigaretták, az áramszünetek természetfölötti sötétje, úszósapkában John Lennon dalokat éneklő lányok és néhány olyan dolog, amikre jobb, ha csak azok emlékeznek, akik átélték őket.