Még az egyetem alatt két nyarat Hollandiában töltöttem – néhány jó barát, könnyű pénzkereseti lehetőség. Először parktakarítóként dolgoztam, a munkaruhaként előírt kukásmellény okán gyakorlatilag közröhej tárgya lettem, de a pénteki fizetés, a hétvégi lemezvásárlások és a nyár végi hazautazás ígérete könnyűvé tették a parkolók betonszegélye mögül előbújó gyomnövények elburjánzása ellen vívott nevetséges küzdelmet. Ja, és még valami könnyítette a helyzetem: a brigádba összekukázott piti szerencsevadászok, drogosok, bukott lelkek, a négy égtáj ágrólszakadtjainak teljesen valószerűtlen társasága. Munkába menet a kisbuszban folyton komolyzene szólt, a brigádvezetőnk közgazdásznak mondta magát, mi pedig kegyesen meghagytuk ebben az illúzióban. A helyettesének felül csak a jobb 1-es foga nem hiányzott, de bármikor hajlandó volt elvont jogfilozófiai értekezésekbe bocsátkozni az 1918-as Belga Hajózási Törvényről, kapával a kezében. Néhány napig dolgozott velünk egy sztereotipikus, mindenféle anabolikus bizbasszal felpumpált, kopasz srác. Nem tűnt érdekes társaságnak.  Ketten dolgoztunk, mikor megkérdezte, nem tudnék-e neki lefordítani pár dalszöveget, vagy legalább elmondani, hogy néhány dal miről szól? Helyből persze nem sok minden jutott az eszébe, csak egy dal és annak néhány sora.

- Te, ez nem BB King? – kérdeztem.

- De, a Thrill Is Gone.

Nem szokásom nekrológokba bocsátkozni, megteszik ezt sokan helyettem, BB King esetében viszont a helyzet meglehetősen egyszerű. Egy interjúban mesélte, hogy hajdan New Orleansban az volt a szokás, hogy az emberek akkor sírtak, ha megszületett valaki és akkor nevettek, mikor elment. Az ő zenéje, a blues pedig pontosan az ilyen látszólagos ellentmondások határmezsgyéjén kel életre. A bluesnak van szelleme. Ott van minden bluesban, tök mindegy, hogy jól, vagy rosszul játsszák. Tök mindegy, kik. Mindig ott van. Ha földhözragadtabb magyarázat kell, azt mondom, hogy a blues egy minta, ami, ha beépül az agyadba, mindig ugyanazt a boldogságot érzed, legfeljebb az érzés intenzitása változik. Közhely, hogy gyógyítja a szívbajt, de így van. Zenei magányos szívek klubja, ahol mindenki mosolyog.

Ehhez pedig felesleges bármit is hozzátenni, lehetetlen szomorkodni egy olyan ember halála miatt, akinek a zenéjében ez a földöntúli boldogság tükröződik vissza és él tovább, amíg világ a világ.