Lassan átlépjük egy olyan kor küszöbét, amelyben a mítoszok jelentőségüket vesztik, az ideálok pedig legfeljebb financiális értelemben válnak elérhetetlenné. David Bowie maga is egy mítosz volt, akit David Robert Jones hívott életre. Tegnap meghalt és nem, nem él örökké a szívünkben, a szívünk sem él örökké. Bowie művészetének az egyik legfontosabb aspektusa mindig a jelenbe ágyazottsága volt, a halála előtt két nappal megjelent utolsó lemezével az életműve rá jellemzően stílusos keretbe került. Arról, hogy mekkora veszteség ez a zenének, most még talán fogalmunk sincs, arról annál inkább, mennyit vesztettünk mi, akik a szüntelen átváltozásainak folyamatában néha a saját folytonos menekülésünk tükörképét láttuk viszont, máskor meg emlékeztetett minket arra, hogy ez a menekülés valójában nem más, mint a saját szüntelen átváltozásunk.

Nem szeretek nekrológokat írni, nem is kezdek most bele David Bowie életművének tételes méltatásába, nem próbálok úgy tenni, mintha személyes veszteség ért volna, ugyanakkor mégis. David Bowie halálával valójában az egész világot veszteség érte. Pótolhatatlan veszteség.