Megint itt van Joe. Naivan azt gondoltam, hogy ez a sorozatos hullarablás megáll a harmadik darabnál, aztán jött az a rettenetes Menage, most meg ez. A Joe’s sorozat felesleges, eltitkolt, nem kiadásra szánt – elsősorban próbatermi – felvételek kiadásával kíván réseket betömni, felvillantani bizonyos felállásokban titokban megbúvó potenciált, emellett bepillantást enged a műhelymunkába, felfedi Frank Zappa boszorkánykonyhájának bizonyos titkait. A Joe’s XMASage ráadásul hangot ad annak a tudattalan késztetésnek, hogy a Család spoken word előadót csináljon Frank Zappából. Ez persze csak gonoszkodás, arra utaló jelek, hogy erről még mindig nem mondtak le mindenesetre itt vannak ezen az albumon is. A Joe’s Camouflage egy korábban ismeretlen, soha nem koncertező felállás próbatermi, illetve stúdióban készült felvételeit mutatja be, ennek a sorozatnak tulajdonképpen a legérdekesebb darabja.

A sorozat koncepciója tehát világos, a miértjét mégsem értem. Ezeket a felvételeket – legalábbis a jelentős részüket – nyugodtan ott lehetne hagyni a pincében, Frank Zappa zenéjének megértéséhez nem járulnak tevékenyen hozzá, végső esetben meg lehetne jelentetni néhány nótát, egyenként elcsepegtetve, akár ingyen, vagy egy minimális összegért cserébe. Nem gondolom, hogy egy ilyen album visszatartása financiálisan annyira hazavágná a családot, mint engem az, ha kicsengetem a 16 dollár+postaköltséget 3-4 olyan nótáért, amit néhány hét múlva már nem is fogok hallgatni. Szemét hozzáállás persze, elvégre azzal, hogy megveszem a kiadványt támogatom az előadót. Pontosabban az özvegyét és természetesen hozzájárulok ahhoz, hogy további – részben felesleges – kiadványok születhessenek.

Próbálom kitölteni a helyet és elodázni, hogy az albumról is írjak valamit, mert sokat nem lehet, az a helyzet. A Phyniox két változatban is szerepel a lemezen, ez a nóta korábban nem került elő. Szívesen meghallgatnám egy fúvós hangszereléssel, kicsit kibontva, mert az alapötlet nagyon érdekes, főleg a második szalag, ami 2 perccel hosszabb és hagyják egy kicsit elszabadulni. A másik új nóta a Reeny Ra: az elején az a kollektív dúdolászás annyira idegesítő, hogy ilyet komolyan még az életben nem hallottam. Aztán megszokom, tulajdonképpen annyiról van szó, hogy Zappa nem írt hozzá szöveget, vagy nem bízta valamelyik hangszeresre a dallam eljátszását, utóbbi pedig jó megoldás is lehetett volna. Napoleon szaxofonja végre karakteresen szólal meg, nem túl bonyolult dolgokat kell fújnia, szépen fekszik a dallamokra, nem frazeál mulatós stílusban – bocs, de időnként ez jut eszembe a szaxofon játékáról. A dallamok sokszor a hatvanas évekbeli Mothers Of Inventiont juttatják az eszembe, ez a lemez néhány érdekes aspektusának egyike. Valójában ez a fajta dallamvezetés a hetvenes évek első felében is jellemző volt Zappára, itt azonban a hangszerelés egyszerűsége a hatvanas évek irányába mutat. Ilyen szempontból ez egy érdekes, bár kissé kényszeredett vízválasztónak is tekinthető, a hetvenes évek második felétől a dallamok, a hangszerelés megváltozott Zappánál.

A T’mershi Duween nagyon-nagyon egyben van. Folyton ilyen esze hagyott sebességgel szokták játszani, itt egy teljesen debil tempóban indul, a végére meg elszabadul, Napoleon megint jól fújja, pedig helyenként Coltrane módjára elaprózott, sűrű hangokat kell játszania. 

A másik nagyon helyre felvétel a Take Your Clothes Off, When You Dance reggaeje, ami ebben a formában feltűnt a tizedik évfordulós turnén, és az Oz lemezen is, itt viszont nagyon szépen, tisztán szól. Kretén! Ennél is kreténebb az Any Downers? amit személy szerint képtelen vagyok megunni: nagyon füstös ősrock riff, egyébként nem alakul semmilyen irányba, de jól áll neki ez az egy helyben toporgó tahóság. Mik vannak még?

Who Do You Think You Are – Dweezil, esetleg Moon elmondja a szám címét, a háttérben valami vakarászás.

Slack ’em All Down – másfél perc motyogás.

Denny & Froggy Relate, Choose Your Foot, Sleep Dirt, I Heard A Note – úgyszintén. Ezeknek mi értelme?

Honey, Don’t You Want A Man Like Me? – rosszul megszólaló, próbatermi felvétel.

Az Illinois Enema Bandit szóló nélkül, Napoleon énekével érdekes, a bluesos zenei alap kicsit más, mint a megszokott, ráadásul szépen szól. A végére hagytam a Black Napkinst: ez az egyetlen olyan felvétel, ahol tisztán hallani Novi Novog mélyhegedűjét, rövid szóló lehetőséget is kap. Nem ez a legjobban eltalált felvétele a dalnak, Zappa szólója sem kifejezetten ötletes, de erről kiadványról hiányozna ez a hat perc izgalom. A másik újdondász, Robert „Frog” Camarena helyett akárki elakkordozgathatna, egyébként Terry Bozzio is meglepően visszafogott.

Jövő héten most már tényleg, viccen, kívül, így görbüljön meg Gail Zappa, érkezik a Roxy (By Proxy), azt pedig csak remélni tudom, hogy a Mothers Of Invention megalakulásának, májusban esedékes ötvenedik évfordulója alkalmából nem adják ki a zenekar alakuló ülésének hangfelvételét.