Ez a poszt már szerepelt korábban a blogon, azonban bizonyos tárgyi tévedések és fogalmazásbeli együgyűségek tisztázása után, most újra felkerül. A lényegét tekintve persze nem változott, de abban a formájában nem mutatott valami jól.

Charles Mingus ötvenes évekbeli zenéje nem csak a következő évtized első felében szárba szökkenő avantgarde/free jazz stílus egyik korai médiumának tekinthető, de nagyon pontos képet ad azokról a tendenciákról, amelyek áthatották a jazz műfaját, és amelyek ott gyökereznek az egymás katalizátorául szolgáló free jazz és a fekete polgárjogi mozgalmak mélyén. Mingus kompozíciós technikája nagyban megkülönböztette őt a kortársai jelentős részétől, ugyanis visszanyúlt a jazz fejlődésének korai stádiumaihoz. A kollektív improvizáció a dalok meghatározó eleme és az is, ahogy a nem mindig egyértelmű hangnemű és ritmusú részek látszólagos feszültségben léteznek együtt a megírtakkal. A rögtönzött és a megkomponált részek azonban hajlamosak a legváratlanabb helyeken egymásba gabalyodni. A kollektív improvizáció aztán nem sokkal később a free jazz egyik központi eleme lett, a lényeg viszont sokkal inkább azon van, hogy a műfaj, a fejlődés következő lépcsőfokának eléréséhez először újra fel kellett, hogy fedezze a saját gyökereit és rá kellett világítania azokra a rétegekre, amelyek addigra félig múltbelivé váltak. Mingus zenéje ezeket a gyökereket tárta fel és emelte ki, úgy, hogy mégsem volt vádolható egyszerű nosztalgiával, ugyanis csupán beépítette őket a saját kompozíciós technikájába, nyilvánvaló, de nem egyeduralkodó módon.

A Mingus Ah Um 1959-ben jelent meg, ugyanabban az évben, mint a modális jazz alapvetését jelentő A Kind Of Blue (Miles Davis), valamint néhány hónappal John Coltrane - szintén modális – csillagugrása, az 1960 januárjában megjelent Giant Steps előtt. A lemezt sokan egyfajta betetőzésnek tekintik, ami Mingus hatásainak kikristályosodását illeti. Összesen nyolcan játszanak az albumon, öt fúvós, a hangzás ennek megfelelően telt, szépen rétegzett. Mingus bőgőjátéka eddigre kiforrott, nem pusztán világos harmóniai keretet biztosít, hanem húzza maga után a zenekart. Időnként hallani a kiáltásait, az instrukcióit, ez pedig nem véletlen. A gospel és a sokkal korábbi (még a blues előtti) holler műfaja is ott van ebben a zenében. Az 1959-es lemez kilenc dalt tartalmazott, az újrakiadások között pedig nagy a változatosság, a dalok vágásában is. Az ötvenedik évfordulós kiadás vágatlanul tartalmazza az összes dalt, néhány bónusszal megtámogatva. Mellesleg a teljes Mingus Dynasty album is ott van a második cd-n.

Az eredeti kilenc dal majd mindegyike közvetlen utalás valakire, vagy valamire. Az albumot nyitó Better Git In Your Soul egy gospel témáját variálja, folyamatosan elszabadul, megőrül, a zongorista (Horace Parlan) meg egy ellenállhatatlan blues-os szőnyeget terít alá. A dal a Blues And Roots lemezen megjelent Wednesday Night Prayer Meeting továbbgondolása. A korábbi témák folytonos elővétele, új környezetbe helyezése egy nagyon érdekes aspektusa Mingus zenéjének. A Goodbye Pork Pie Hat a nem sokkal korábban meghalt Lester Young emlékének szól, itt instrumentálisan, a szólamot a szaxofon (tenor) viszi. A Mingus halála után nem sokkal megjelent lemezen (Mingus, 1979) ugyanezt a dalt már Mingus emlékére énekli Joni Mitchell, a basszusgitárt ott Jaco Pastorius kezeli. A nagyon szép, kimérten vonuló dallamot (adóhivatali kifejezéssel élve) eredetben áttette Mitchell, annak minden hajlításával, az egésznek mégis adott valami hisztérikus élt. Hibátlan. A Boogie Stop Shuffle még messzebbre megy a hibátlanság terén. Egy négy témából álló, tizenkét ütemes blues, melynek címe utal a dal szerkezetére.

Az Open Letter to Duke nagyon jól megmutatja, hogy milyen kiváló zenészek kísérték Mingust. Előbb Booker Ervin szólózik (tenor), túláradóan, majd Shafi Hadi (alt) valamivel szaggatottabban, talán kevésbé ötletesen, aztán a főtéma jön, felfedve a dal valódi dinamikáját, majd a fúvósok szépen elmennek kánonba, meg mindenfelé, a téma lenyugszik, variálják, kicsit elbeszélgetnek a dallam felett, a vége pedig igazán kedves. A zongora közben helyenként már-már presszó hangulatokat hoz, de elképesztően elegáns módon, ezt egyébként Parlan megcsinálja párszor a lemezen. Pimasz. (Orval E.) Faubus politikus volt, ha ez nem volna bőven elég, ráadásul rasszista is. A neki íródott Fables of Faubus később standard koncertdarabbá vált sokszor elterpeszkedett vagy fél óráig. Itt mindössze nyolc perc, zaklatott szerkezetű, ironikus, egy igazi középső ujj a zene nyelvén. Jelly Roll Morton is kapott egy dalt (Jelly Roll), a nyitószámhoz hasonlóan ez is a Blues And Roots lemezen megjelent egyik nóta (My Jelly Roll Soul) variációja, egy kedves, hálás, a fúvósok dekadenciájában a húszas éveket visszatükröző téma képében. A Pedal Point Blues nem hasonlít az Open Letter to Duke-ra, az én fejemben mégis közel állnak egymáshoz. Kemény, határozott ritmikai világ (zongorán Horace Parlan mellett Mingus is játszik), de a nagyon elszállt fúvósok uralkodnak végig.

Bónuszként van pár alternatív verzió, a Mingus Dynasty pedig egy önálló album, amely szintén 1959-ben jelent meg. Nem annyira okosan felépített, a hangzásvilág viszont hasonló. Fúvósokból még több lett, az utolsó dalban (Strollin’) énekel is Honi Gordon. Ez a Nostalgia In Time Square (Mingus In Wonderland, 1959) rövidebb változata, utóbbi már instrumentálisan jelent meg. Ez az énekelt változat maga a tökély, tébolyult dallamok köré fonódnak a fúvósok, mielőtt az egész átadja a helyét egy kábult blues-os hangvételnek. A Mood Indigo itteni változata pedig minden pillanatában tökéletes. Duke Ellington eredetijének kisugárzása még gazdagabb lesz, a végén Booker Ervin (tenor) szólója után a főtéma hihetetlen diszkrécióval, a háttérből, mégis valami orgazmikus rengéssel tér vissza.

A Mingus Ah Um ennek a sok fúvóssal átitatott, szerteszét rögtönző alkotói korszaknak az abszolút csúcsa, a hatvanas évek közepétől Mingus-t már valamivel grandiózusabb, a hatások és a kompozíciós technikák közé már a XIX. század európai klasszikus zenéjét is beengedő, még több zenészt foglalkoztató projektek kötötték le. Ezeknek a hatásoknak az integrálása már itt is jelen volt, az ezt követő néhány évben lett azonban igazán nyilvánvaló. Az első vonalbeli jazz előadók közül egyedül nála jelent meg a költészet a maga direkt formájában. A legjobb példa erre talán a Colloqiual Dream című dal, a szintén zseniális Tijuana Moods (1962) lemez záróakkordjaként (Scenes In The City címmel már négy évvel korábban is megjelent, a Modern Jazz Symposium For Music And Poetry korongon), de megemlíthetjük a Fables of Faubus eredeti változatát is, Eric Dolphy szándékoltan hamisnak hallatszó fúvósaival és a teljes ostobaságot, a gyűlölet együgyűségét sugárzó, óvodás hangulataival. Langston Hughes amerikai költő, esszéista írásaiból egy teljes zenei album is készült (Weary Blues, 1958), a lemez egyik oldalán Mingus zenekarával. Ezek a törekvések közvetlen kapcsolatot teremtettek a beatköltők korábbi generációjával, akik az ötvenes évek elején kísérleteztek a bebop és a költészet társításával, a lélegzetvétel által kijelölt ritmika mentén.

Charles Mingust sokszor nevezték a jazz dühös emberének, részben utalva ezzel a zenekarvezetői habitusára, de leginkább arra az örökké lázadó, az igazságot megvesztegethetetlenül követelő attitűdre, amely nem csak a zenéjén világított át, de alapvető hatással volt a személyiségére is. Azonban bármennyire haragudott a korra, az emberi lélek unalomba fulladó gyűlölködésére és az emberek közti áthatolhatatlan falakra, a dolgok mélyére hatolva mégis valami megnyugvást találunk. Ez a megnyugvás azonban sosem lemondás, beletörődés, hanem az egyéni szabadság kivívásának csipkelődő, sokszor cinikus módja mögött húzódó idealizmus, egy olyan időszakban, amikor az még sokkal inkább a hiány szemszögéből volt megragadható. Ellentétben a mával, mikor még mindig hiányoljuk - a kivívandó szabadságot -, holott már rég a birtokában vagyunk, csak a saját unalmunk az, ami folyton felülkerekedik.