Az ember egy blues zenész életrajzától komoly fejtegetéseket vár: mégis mi az a titkos összetevő a bluesban, amitől a hallgatót elönti ez a földöntúli boldogság? Miért ilyen a blues természete, egyáltalán mi az a blues? A kérdéseket még hosszasan lehetne sorolni, azonban megnyugtatok mindenkit, a szerző egyetlen egyre sem próbál választ találni. Ez itt Muddy Waters életrajza, könyörtelen alapossággal, rendkívül informatív, ráadásul letehetetlenül szórakoztató módon. Az előszóban kapunk némi látszólagos semmitmondóságot Keith Richards tollából, de neki még a pár hét alatt összekukázott alaptörvényünket is elhinném, nem szokott ő a levegőbe beszélni.

A Legendák élve vagy halva sorozat nagyon nagy húzás volt a Cartaphilus kiadótól. Könnyűzenei témájú könyvekkel, a 20. század zenéjét meghatározó előadók életrajzaival nagyon adós volt a magyar könyvkiadás. A kiadványok összefüggésükben is nagyon szépen rajzolják fel a könnyűzene és a vele együtt alakuló kultúra fejlődését. Ez az a kultúra, amit egyre inkább iparnak hívunk, de ez már más kérdés.

Muddy Waters részes bérlőként dolgozott egy ültetvényen, a Mississippi deltavidékén, amikor 1941-ben meglátogatta Alan Lomax és készítettek néhány felvételt a Kongresszusi Könyvtár archívuma számára. Ez a találkozás jelentette a fordulópontot, amelynek köszönhetően néhány év múlva Chicagóba költözött, ahol az akusztikus blues átalakult, magába szívta a nagyváros atmoszféráját és megfertőzött mindent, ami utána jött. Ez volt az egyetlen változás Muddy Waters zenei pályáján: a negyvenes évek második felében az akusztikus, délies hangzású, vidéki blues - amely nagyon mélyen kötődött a helyhez, ahol megszületett - átalakult, egyesek - így Muddy Waters szerint is - végleg kiveszett belőle az eredeti nyers hang, mely a maga puritán formájában táplálkozott az emberi érzésekből. A hang valóban átalakult, a nagyvárosi blues egymással harcban álló, ugyanakkor halálpontosan illeszkedő rétegeinek mélyén azonban ugyanaz fortyog azóta is.

Robert Gordon könyve nagyon alapos, ráadásul minden sorából kiérezni, hogy imádja ezt a zenét. Nagyon diszkréten tér csak ki az életmű mellékvágányaira, teszem hozzá Muddy Waters pályafutásában amúgy sem nagyon voltak ilyenek. Azt viszont nagyon szépen bemutatja a könyv, milyen volt Muddy Waters az ember. Analfabéta. A saját nevének leírása is komoly gondot okozott neki. Ugyanakkor egy roppant joviális, mindig elegáns és méltóságteljes ember, pontosan olyan, mint a zenéje. A nőkkel folytatott viszonyai olyannyira kacifántosak, hogy annál csak egy valami bogozható ki nehezebben: mikor, melyik hangszeren, épp ki játszott mellette. Ez egyébként a könyv egyik legszórakoztatóbb, egyben legfélelmetesebb része. Néhány zenész ugyanis nem a jobb fizetés vagy zenei nézetkülönbségek miatt távozott, hanem, mert megölték (Little Walter nem csak harmonikán játszott, kártyázni is szeretett, egy alkalommal nem akarta kifizetni a jogos tartozását, kártyapartnere pedig egy kalapáccsal…), esetleg ők maguk öltek meg valakit (mint Pat Hare gitáros stb.). A könyv egy része gyakorlatilag krimibe illő, de szórakoztató módon írja le, hogyan is élték a múlt századi blues zenészek a maguk maximum félviláginak nevezhető életét. Származnak ebből roppant vicces sztorik is, mint amikor Paul Butterfield a hatvanas évek elején lement egy klubba megnézni Muddy Waterst, aki ahogy meglátta lemenekült a színpadról, mert azt hitte Butterfield az adóhatóság embere – fehér emberek nem jártak olyan klubokba, ahol Waters játszott. A ZZ Top zenészei azt mesélték, hogy a koncertek után Waters zenekarának tagjai leültek pókerezni, a biztonság kedvéért mindenki kikészítette maga mellé a pisztolyát, hátha valaki meg akarna lépni valaki más nyereményével. Egy blues könyvet pedig pontosan így érdemes megírni. Az ember hajlamos soha véget nem érő, szentimentális vallomásokra a blues-zal kapcsolatban, ezek viszont nem vezetnek sehová. Ez a könyv attól lesz teljesen hiteles, hogy a színfalak mögé kalauzol minket és alapos források által megtámasztva mutatja be a zenészek életét, mégsem érezzük egyetlen pillanatra sem kukkolónak magunkat, ez nem egy bulvár kötet. Valójában a sztorik nem csak időben vannak távol tőlünk, de teljesen valószerűtlennek is tűnnek, melléjük téve a zenét azonban minden a helyére kerül.

Muddy Waters hatása a zenére felmérhetetlen, akkor is, ha számba vesszük azokat az előadókat, akik nélkül ő maga sehol sem lett volna. Az ő jelentősége abban állt, hogy az eredeti blues hagyományt vitte tovább, de áthelyezve egy olyan környezetbe, amiből már kifejlődhetett a rock ’n roll. Nem ő volt az egyetlen, talán nem is az első, egyszerűen a legnagyobbak, a legalapvetőbbek egyike. A szintén ebbe a körbe sorolható John Lee Hooker úgy fogalmazott, hogy a blues az egyetlen zene. Ez természetesen butaság, de ha végigvesszük a húszadik század könnyűzenéjének fejlődési ívét, a blueshoz fogunk eljutni, mint az egész eredőjéhez. Erről beszél Keith Richards is az előszóban. Pontosan az ilyen jellegű fejtegetésektől mentes ez a könyv, csak letehetetlenül szórakoztató módon, ráadásul megkapó részletességgel és alapossággal mutatja be egy olyan zenész életútját, akinek a szelleme itt trónol és marad is még egy jó darabig. Amúgy meg tessék rengeteg bluest hallgatni.