We suggest that you play this record at the highest possible volume in order to fully appreciate the sound of Miles Davis - olvasható az album borítóján. Az elsőre inkább csak hangzatosnak tűnő intelmet a gyakorlatba átültetve azonban nem csak az ilyenkor általános, erre trenírozott füleket igénylő, vagyis elhanyagolható apróságok bukkannak fel, hanem azok a lényegi vonások is, amik korábban félig-meddig rejtve maradtak: az Agharta sötétlő örvényének árnyalatai. Davis a túlzásokra való hajlama miatt a hetvenes évek közepére kétségbeejtő fizikai állapotba került, a zenéje közben az elektronikus korszakban megkezdett, majd az On The Corner-ön kikristályosodott ív mentén haladva, elérve a harmadik kozmikus sebességet, szinte Coltrane utolsó éveihez mérhetően vált fokozhatatlanná.

Miles Davis utolsó, a zenei világot is megrengető paradigmaváltása, amit hívtak fúziónak, jazz-rocknak, elektronikusnak, vagy éppen akárminek, gyorsan beszivárgott a rock által kitágított mainstreambe, Davis azonban, karrierje során talán először a partvonalra szorult. A szerencsés konstellációnak köszönhetően nagy példányszámban fogyott Bitches Brew sikerét nem tudta megismételni, az ortodox jazzrajongók számára megszűnt létezni, a popzene világában pedig nem sokat számított a jazzben megkérdőjelezhetetlen státusza. A korábban mellette játszó zenészek némelyike, különösen Herbie Hancock közben messze túlszárnyalta a sikereit, de bármennyire is frusztrálta a pályafutása korábbi szakaszaihoz képest visszafogottabb siker, fel sem merült, hogy ne a saját elképzelései szerint alakítsa a zenét.

Davisnek kivételes érzéke volt ahhoz, hogy megtalálja a zenéjéhez aktuálisan passzoló zenészeket. Nagyon érdekes ebből a szempontból az 1969-es ún. elveszett kvintett (Miles Davis, Wayne Shorter, Chick Corea, Dave Holland, Jack DeJohnette), ami időnként olyan volt, mint egy vesszőfutássá változott előre menekülés, ahol az egyes zenészek más-mást gondolnak arról, merre van az előre. A vamp helyett harmóniákban gondolkodó Dave Holland (nagybőgő, basszusgitár) hajmeresztő dolgokat játszik, de a zenei gondolkodása hiába előremutató, sokszor mintha ő játszaná a kerékkötőt a zenekarban. Ez persze csak múló, ráadásul teljesen hamis benyomás, ugyanakkor rámutat arra, hogy Davis máshogy kezdett gondolkodni a ritmusszekció szerepéről, ezért esett a választása 1970-ben Michael Hendersonra, aki aztán vele is maradt egészen 1975-ig. Hendersonnal lépett be igazán funk a zenekarba, de legalább ennyire fontos volt a Jack DeJohnette-et váltó Al Foster 1972-es érkezése is. Tony Williams mellett minden bizonnyal Jack DeJohnette volt a legjobb dobos, aki valaha is megfordult Davis mellett - még Philly Joe Jones sem tud ezeknek az óriásoknak a nyomába érni -, de ő egyszerűen túl hajlékony volt ahhoz, hogy képes legyen konstans groove-ot hozni egy, az ellentéteket szervező erőként használó zenekarban. DeJohnette végül Keith Jarrett előtt néhány hónappal távozott. Utóbbi nagyon jól példázza, hogy teremtett Davis kreatív szituációkat feszültségkeltéssel, idegen elemek, vagy zenészek beemelésével. John Coltrane is hasonló okokból került a kvintettjébe 1955-ben. Jarrett egy bő éven keresztül harcolt a Davis által tudatosan ellene hangolt zenekarral, nyomasztóan magára hagyva, ugyanakkor ezáltal kapva meg a lehetőséget arra, hogy mindvégig korlátok nélkül önmaga lehessen. 

A Bitches Brew-t követő évek kísérletezése még a korhoz mérten is gátlástalan volt, Davis hajlamos volt a kiadóját hibáztatni, amiért az nem tudja a zenéjét nagyobb tömegekhez eljuttatni, akik felé azonban semmilyen gesztust nem volt hajlandó tenni, de szó sem volt arról, hogy lesajnálná a hallgatóságát. Természetesnek vette a nyitottságukat. A szerteágazó kísérletezés íve is nagyon szépen kirajzolódik, akárcsak a már a pályafutása kezdetétől fogva jellemző minimalizmus, amivel mindig az egyszerű formák irányába mozdult a zenéjével. A fordulópontot az 1972-ben megjelent On The Corner jelentette. Stockhausen, a funk és Ornette Coleman zenéjének megrendezett balesete mai füllel hallgatva is hátborzongató. Stockhausen zenéjébe az a Paul Buckmaster vezette be igazán Davist, számos könnyűzenei előadóval dolgozott együtt, nagy hatással volt David Bowie-ra, akivel együtt szereztek zenét a The Men Who Fell To Earth című filmhez, ami ugyan a mai napig kiadatlan, csupán egy rövid részletet használtak fel belőle a Station To Station címadójának bevezetőjeként. de tudható, hogy megjelentek benne azok a krautrock hatások, amik aztán a Berlin-Trilógia idején kaptak hangsúlyt Bowie zenéjében. A hagyományos dalformától való eltávolodás, a zene folyamatként való kezelése csírájában már a második kvintett idején megjelent Davisnél, a zenekar a koncerteken a dalokat egymásba folyó egyvelegként adta elő, de itt még egymástól elkülöníthető dalok voltak. A hetvenes évek közepére a dalok felszívódtak. Az ehhez vezető úton jelentett fontos kapaszkodót Stockhausen folyamatzenéje. 1973-ban kezdte kialakítani az 1975-ig viszonylag stabil felállással működő, de bármilyen hirtelen jött szeszély által szabadon bővíthető szeptettjét. A ritmusszekciót Henderson és Foster mellett Reggie Lucas (ritmusgitár) és James Mtume (ütőhangszerek) alkották. Hozzájuk csatlakozott szólistaként a chicagói szcéna egyik legszégyentelenebb figurája, a Muddy Waters egyetlen meghökkentő lemezén (Electric Mud) is óriásit alakító Pete Cosey (gitár), majd előbb az a Dave Liebman, aki ekkoriban még a kisujjából rázta ki Coltrane legdögösebb pillanatait, az ő távozását követően pedig Sonny Fortune (alt- és szopránszaxofon, fuvola). Cosey leigazolása különösen fontos. Az AACM-mel, vagyis a chicagói avantgarde-dal is kapcsolatban álló, korlátokat legfeljebb a visszapillantó tükörből érzékelő gitáros csak parszekben mérhető ívű szólói, az effektek ebben a környezetben ekkoriban még gyakran meghökkentő használata, és az, hogy nem félt Miles fölé nőni, új dimenziókat nyitottak a zene előtt. 1974-ben egy időre még egy gitáros, Dominique Gaumont (az ő és a szintén a semmiből előkerülő, majd ugyanabba az irányba távozó tenoros, Azar Lawrence játéka hallható a Dark Magus című albumon) is a zenekar tagja volt, a zene még inkább repetitív lett, ezzel kiemelve a máskor nem ennyire nyilvánvaló apró ellentéteket.

1975 elején a szeptett néhány hetes turnéra indult Japánba, Davis ekkora kokain mellé pályára állított néhány további kemikáliát, hogy képes legyen végigcsinálni a koncertek közti holtidőket, ez pedig meghallatszott a játékán: a frázisok nála szokásos megtörése sokszor volt inkább megbicsaklás, a kontúrjai fájdalmasan halványultak el, a könyörtelen ritmikai lazasága viszont semmit sem változott. A szólókat jórészt Cosey és Fortune viszi, utóbbi karaktere, fineszessége meg sem közelíti Liebman zsenijét, csak a lazasága és az elszállásra való vitathatatlan hajlama menti meg attól, hogy ő legyen a leggyengébb láncszem bandában. Február elsején a zenekar két koncertet is adott, az esti műsor Pangea, a matiné előadás pedig Agharta címmel jelent meg. Mindkét album, de különösen az Agharta újrakiadásai esetében sikerült gyakorlatilag az összes ilyenkor előforduló hibát egyszerre elkövetni, és teljesen elbaltázott hangzású kiadványokat piacra dobni, de az eredeti nyomások szerencsére ma sem számítanak ritkaságnak, a hangzásuk pedig egészen különleges. A borítón olvasható és a bevezetőben citált ajánlás arról, hogy az albumot érdemes a lehető legmagasabb hangerőn hallgatni, teljes mértékben igaz. A minden bizonnyal sima keverőpultos felvétel mély tartományai a tér minden szegletében ott vibrálnak, az egyes részletek pedig kivételesen gyönyörűen nyílnak ki.

A szeptett összeszokottsága eddigre nem csak zenei értelemben lett nyilvánvaló, hanem az attitűdjükben is, amitől időnként egy archaikusan szerveződő hadseregre emlékeztettek, amelyik nem ejt foglyokat. A Davis trombitajátékából gyakran kihallható törékenységnek nyoma sem volt abban, ahogy összefogta a zenekart. Ekkor már jó pár éve játszott orgonán, az első hallásra véletlenül beszúrt frázisai jelölték ki váltásokat, a dinamika megtörését, máskor akadályt állítottak a szólistának, irányváltásra késztetve azt, mindig tudatosan, de sosem egy előre rögzített dramaturgia mentén. Az albumon szó sem volt szabad improvizációról, az előzetesen csak lazán felvázolt zenei ívet pillanatnyi döntések formálták, a véletlenek nem pusztán elkerülhetetlenek, de szükségesek voltak. A zenészek nem egyszerűen tudták, de ismerték a helyüket zenében, a szabadság számukra nem megadatott lehetőség, vagy kiharcolt kegy volt, hanem kötelesség. Az ő felelősségük volt, hogyan élnek vele. A sokszor nehezen megközelíthetően egységes, a hallgatót svungból maga alá temető zenében rengeteg a játékosság, a zenészek folyamatosan kommunikálnak egymással, egészen gyönyörű az első szettben az a kis elejtett motívumcsökevény Reggie Lucastól, amit aztán néhány perccel később, a tizennyolcadik perc tájékán újra elővesz, majd Michael Henderson felkapja és ellenállhatatlan groove-ot pakol a zenekar alá. James Mtume meg azért különleges, mert mindvégig hallatszik, hogy érti a zenét, tudja, hogy nem egyszerűen a ritmus dúsítása az ő dolga.

A jelen idejű alkotás persze sosem mentes az üresjáratoktól, de egyébként sem lehet a hagyományos keretek közt élvezni. Az Agharta nem könnyű hallgatnivaló, olyan mint egy bepillantás a teremtés kulisszái mögé, mégsem leszünk képesek racionalizálni azt, legfeljebb arra jövünk rá, hogy a csoda lemeztelenítve is önmaga marad. Van viszont meg valami, ami miatt az Agharta különleges, de ugyanez a helyzet a Pangea esetében is, ebben a posztban a címek tulajdonképpen felcserélhetőek lehetnének. Davis váltásai szinte mindig akkor következtek be, mikor már kiszívta az aktuális zenéje velejét, ennek bizonyos szempontból a leginkább szélsőséges példája a második kvintettje (Davis, Shorter, Hancock, Carter, Williams), ami után a jazz szót akkor is örökre más hangsúllyal kellene kiejteni, ha Davis többet egy hangot sem játszik életében. Az Agharta fokozhatatlansága viszont magában hordozta a teremtést és annak bukását is. Davis elkötelezett önpusztítása odáig fokozódott, hogy fizikailag sem lett volna képes folytatni, mert az még ennél is gyorsabban felemésztette volna, a zenéje ugyanúgy jutott el a határig, ahogy ő maga is. Öt év múlva aztán visszatért, az utolsó évei pedig leginkább a jól megérdemelt babérok learatásáról szóltak. Bántották, talán ma is bántják emiatt, de Miles Davis pályafutását elég csak futólag ismerni, hogy tudjuk, az ilyesmi nem több mint süket duma.