Helyzetjelentés az eseményhorizontról II. – King Crimson VIII.

2016. december 15. 01:52 - Rátosi Milán

000radact.jpg

Az 1969-ben alakult King Crimsont hosszú szünetekkel tagolt története során mindvégig a folyamatos változásban is mindig egyformán visszatükröződő idea tette önmagával azonossá. Valójában ez az idea jelenti a zenekar folytonosságának zálogát, a hagyományos értelemben véve ugyanis egyáltalán nem beszélhetünk zenekarról, hanem hosszabb időkre eltűnő, aztán a semmiből, megváltozott tagsággal és zenei anyaggal előbukkanó, egymástól világos attribútumok és koncepció mentén elkülönülő formációkról, amelyek lényege az adott pillanat kérlelhetetlen artikulálása. A King Crimson mindig az itt és most-ban létezett. Az egyes felállások, vagy - Robert Fripp szóhasználatával élve - inkarnációk között természetesen léteznek kapcsolódási pontok, de ezek is a folyamatban létező állandóságot, vagyis az ideát hangsúlyozzák ki. A 2013-ban bejelentett nyolcadik inkarnációval azonban egy meglehetősen ellentmondásos helyzet jött létre.

Tovább
Szólj hozzá!

King Crimson – Live in Toronto (2016)

2016. április 19. 19:40 - Rátosi Milán

maxresdefault3.jpg

A King Crimson nem egy zenekar, sokkal inkább egy idea, ami az egymástól gyakran radikálisan eltérő inkarnációkban is mindig egyformán tükröződik vissza. Ez az idea lényegét tekintve nem változott a King Crimson alapítása óta eltelt, hosszú szünetekkel tarkított 47 év során; mindvégig megmaradt könyörtelenül idegennek, amelynek legfőbb mozgatórugója a formai megújulás szüntelen kényszere. A 2013-ban bejelentett nyolcadik felállás azzal hozott újat ebbe a szüntelenül változó folytonosságba, hogy már a megalakulásának pillanatában egyértelmű volt: a King Crimson a története során először nyúl vissza a saját múltjába. A tavaly megjelent Live At The Orpheum lemez nem volt több, mint pillanatkép egy régi önmagára visszatekintő zenekarról, amelyből története során talán először hiányzott az önazonosság. A Live in Toronto elsősorban arra hivatott, hogy teljes erejében mutassa meg a bandát, ugyanakkor választ is kell adnia arra a kérdésre, hogy képes-e a King Crimson egy ilyen ellentmondásos helyzetben is visszaváltozni önmagává?

Tovább
4 komment

David Bowie (1947-2016)

2016. január 11. 19:40 - Rátosi Milán

000000000000000bowie.jpg

Lassan átlépjük egy olyan kor küszöbét, amelyben a mítoszok jelentőségüket vesztik, az ideálok pedig legfeljebb financiális értelemben válnak elérhetetlenné. A mi kiváltságunk az, hogy végignézhetjük ennek a már félig letűnt kornak a lassú pusztulását. David Bowie maga is egy mítosz volt, akit David Robert Jones hívott életre. Tegnap meghalt és nem, nem él örökké a szívünkben, a szívünk sem él örökké. Bowie művészetének az egyik legfontosabb aspektusa mindig is a jelenbe ágyazottsága volt, a halálával az életműve rá jellemzően stílusos keretbe került. Arról, hogy mekkora veszteség ez a zenének most még talán fogalmunk sincs, arról annál inkább, hogy mennyit vesztettünk mi, akik szüntelen átváltozásainak folyamatában néha saját folytonos menekülésünk tükörképét láttuk viszont, máskor meg emlékeztetett minket arra, hogy ez a menekülés valójában nem más, mint a saját szüntelen átváltozásunk.

Nem szeretek nekrológokat írni és nem is kezdek most bele David Bowie életművének tételes méltatásába, nem is próbálok úgy tenni, mintha személyes veszteség ért volna, ugyanakkor mégis. David Bowie halálával valójában az egész világot veszteség érte, de ugyanez a helyzet Lemmy alig két hete történt elvesztésével is. Pótolhatatlan veszteség.

 

Most pedig mindenki ragassza vissza a mosolyát, ugyanis mi még mindig élünk és azt hiszem, ennél jobb nem is történhetne velünk.

Szólj hozzá!
Címkék: David Bowie

Adrian Belew – Flux (2014)

2015. november 08. 19:08 - Rátosi Milán

flux.jpg

A Flux nem egy album, hanem egy zenei applikáció. Nem egy album, mert a koncepció önmagában kizárja, hogy a zenei anyag egy album keretei között keljen életre, a koncepció valójában a megszületett zenei anyagot is mintegy zárójelbe teszi. A Flux ugyanis magát az életet igyekszik utánozni, ez pedig több szinten is megvalósul. A leghangsúlyosabb aspektus, egyben a legmarkánsabb újítás mindenképpen az, hogy az applikáció az elindításával olyan, folyamatosan változó zenei folyamot generál, amely minden lejátszás alkalmával más. Belew célja egy olyan zenei élmény létrehozása volt, amely leképezi a szüntelenül változó információ mozaikokból, véletlenszerűen összeálló pillanatnyi valóságunkat, ahol az egyetlen kapaszkodót csupán a folyamat megléte jelenti, úgy, hogy mégis megmarad organikusnak, akkor is, ha ez látszólag ellentétben áll azzal a digitális eszközök által konstruált valósággal, amelyet le akar képezni. Nem csak a koncepció, de az ebből eredő megvalósítás is meglehetősen új és egyedi, ebből következően nem mentes a gyermekbetegségektől. A problémát azonban – számomra – mégis az jelenti, hogy a Flux, még ha abszolút hitelesen is rímelve a korszellemre, de pontosan ebből kifolyólag hoz létre egy olyan élményt, ami kínosan emlékeztet arra a koncentráció és figyelemzavarra, ami nagyon is korunk sajátossága, és ami a pillanatok előzmény és következménynélküliségéből fakadóan magának a pillanatnak az artikulálását is lehetetlenné teszi. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott van, hogy Adrian Belew zsenialitása még az ilyen lefolyástalan pillanatokban is képes visszatükröződni.

Tovább
Szólj hozzá!

Frank Zappa – Dance Me This (2015)

2015. augusztus 07. 17:31 - Rátosi Milán

frank-zappa-dance-me-this.jpg

Néhány sóhajtásnyira azért érdemes eltűnődni azon a mérföldkőnek teljes joggal nevezhető tényen, hogy a Dance Me This Frank Zappa 100. albuma. Az előadók döntő többségének teljes katalógusa ennek a töredékére sem rúg, legfeljebb a jazz műfajában, ott viszont eleve nem szokás számon tartani az ilyesmit. Az mögött, hogy pont ez lett a századik kiadvány felesleges bármilyen konceptuális indokot keresni – nincs ilyen. Legfeljebb a földöntúli-mámormágia, az idősíkok összekuszálódása és a kiadó (Család) hirtelen fellángolása hozható fel indokként, de ez nem is feltétlenül számít. Az sokkal inkább, hogy egy 22 éve kiadásra szánt, a saját idejéből mintegy kiszakított albummal van dolgunk, aminek részben ez jelenti az exkluzivitását, ugyanakkor emiatt hiányoznak azok a kapcsolódási pontok, amik feledtetni tudnák az album, mint önálló egység, egyébként talán nem ennyire nyilvánvaló hiányosságait. Az ilyen kapcsolódási pontok hiányához persze hozzászokhattunk az elmúlt évek kiadványai után, jelen esetben is csak azért zavaró, mert egy valóban mérföldkőnek is tekinthető kiadványról van szó, azonban a Zappa család nemtörődömségének köszönhetően az album mintegy felmentést nyer az alól, hogy egy ilyen valóban különleges kontextusban vizsgáljuk, így marad a zene (és a hőség).

Tovább
Szólj hozzá!

Kamasi Washington – The Epic (2015)

2015. május 31. 19:53 - Rátosi Milán

kamasiwashingtoncover.jpg

A megjelenése (május 5.) után néhány nappal jutott hozzám el ez az album. Tetszett is, mégsem tűnt igazán maradandónak, a közel 3 órás játékidő pedig egyszerre volt megmagyarázhatatlan, távolról mégis vonzó, ráadásul kíváncsivá is tett. Nehezen elképzelhető, hogy ennyi idő alatt valaki ne fogyjon ki az ötletekből, a gyűjteményes lemezeket, definitív kiadványokat leszámítva nem is emlékszem ilyen hosszú albumra. A Fidelio cikke hívta fel aztán a figyelmem arra, hogy Washington lemezét szakmai körökben nem csak nagyra értékelik, de hajlamosak egyfajta prófétai felhangot társítani hozzá. A szerző is a műfaj megváltásáról beszél vele kapcsolatban. Az ilyesmi időről időre felmerül bizonyos előadók esetében, mintha a jazz műfaja egy ideje megmerevedett volna és (meg)változás helyett már csak a megváltás lenne kijelölve a számára. Annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy mennyi fejlődési potenciál lehet még a jazzben, nem vagyok predesztinálva. Szerencsére, teszem hozzá, ugyanakkor nem is tartom elsődlegesnek a kérdést. Ami tény, hogy erőtől duzzadó, roppant vitális műfajról van szó ma is, amelynek hajtásai időnként túlmutatnak önnön keretein, ez a mindenfelől integráló tendencia viszont nagyon is korunk kulturális sajátossága. A lemez okán azonban talán érdemes érinteni ezt a kérdést is, egy dolgot azonban fontos tisztázni, már a legelején: Kamasi Washingtonnak sikerült közel három órányi különleges, ötletektől fűtött, részleteiben megkapó műfaji változatosságot felvonultató zenét lemezre vennie, ahol az egyes daloknak kivétel nélkül önálló karaktere van, a jazz pedig inkább csak, mint leghangsúlyosabb elem van jelen.

Tovább
Szólj hozzá!

BB King (1925-2015)

2015. május 15. 15:53 - Rátosi Milán

000000000000000000bb-king.jpg

Még az egyetem alatt két nyarat Hollandiában töltöttem – néhány jó barát, könnyű pénzkereseti lehetőség. Először parktakarítóként dolgoztam, a munkaruhaként előírt kukásmellény okán gyakorlatilag közröhej tárgya lettem, de a pénteki fizetés, a hétvégi lemezvásárlások és a nyár végi hazautazás ígérete könnyűvé tették a parkolók betonszegélye mögül előbújó gyomnövények elburjánzása ellen vívott nevetséges küzdelmet. Ja, és még valami könnyítette a helyzetem: a brigádba összekukázott piti szerencsevadászok, drogosok, bukott lelkek, a négy égtáj ágrólszakadtjainak teljesen valószerűtlen társasága. Munkába menet, a kisbuszban folyton komolyzene szólt, a brigádvezetőnk közgazdásznak mondta magát, mi pedig kegyesen meghagytuk ebben a szerény illúzióban. A helyettesének felül csak a jobb 1-es foga nem hiányzott, de bármikor hajlandó volt elvont jogfilozófiai értekezésekbe bocsátkozni az 1918-as Belga Hajózási Törvényről, kapával a kezében. A többi rosszéletűt viszont ennyi év távlatából, név nélkül sem szeretném kompromittálni. Néhány napig dolgozott velünk egy srác. Kopasz, kigyúrt, begőzölt tekintetével mintha folyton a következő áldozatát kereste volna, senki nem mert neki szólni, ha ráduplázott a cigi szünetre. Ketten dolgoztunk, mikor megkérdezte, nem tudnék-e neki lefordítani pár dalszöveget, vagy legalább elmondani, hogy néhány dal miről szól? Helyből persze nem sok minden jutott az eszébe, csak egy dal és annak néhány sora.

- Te, ez nem BB King? – kérdeztem.

- De, a Thrill Is Gone.

Tovább
Szólj hozzá!

Charles Mingus – Mingus Ah Um – 50th Anniversary, Legacy Edition (2009)

2015. május 04. 17:30 - Rátosi Milán

00000000ahum.jpg

Ez a poszt már szerepelt korábban a blogon, azonban bizonyos tárgyi tévedések és fogalmazásbeli együgyűségek tisztázása után, most újra felkerül. A lényegét tekintve persze nem változott, de abban a formájában nem mutatott valami jól.

Charles Mingus ötvenes évekbeli zenéje nem csak a következő évtized első felében szárba szökkenő avantgarde/free jazz stílus egyik korai médiumának tekinthető, de nagyon pontos képet ad azokról a tendenciákról, amelyek áthatották a jazz műfaját, és amelyek ott gyökereznek az egymás katalizátorául szolgáló free jazz és a fekete polgárjogi mozgalmak mélyén. Mingus kompozíciós technikája nagyban megkülönböztette őt a kortársai jelentős részétől, ugyanis visszanyúlt a jazz fejlődésének korai stádiumaihoz. A kollektív improvizáció a dalok meghatározó eleme és az is, ahogy a nem mindig egyértelmű hangnemű és ritmusú részek látszólagos feszültségben léteznek együtt a megírtakkal. A rögtönzött és a megkomponált részek azonban hajlamosak a legváratlanabb helyeken egymásba gabalyodni. A kollektív improvizáció aztán nem sokkal később a free jazz egyik központi eleme lett, a lényeg viszont sokkal inkább azon van, hogy a műfaj, a fejlődés következő lépcsőfokának eléréséhez először újra fel kellett, hogy fedezze a saját gyökereit és rá kellett világítania azokra a rétegekre, amelyek addigra félig múltbelivé váltak. Mingus zenéje ezeket a gyökereket tárta fel és emelte ki, úgy, hogy mégsem volt vádolható egyszerű nosztalgiával, ugyanis csupán beépítette őket a saját kompozíciós technikájába, nyilvánvaló, de nem egyeduralkodó módon.

Tovább
2 komment

Flo & Eddie

2015. április 27. 19:02 - Rátosi Milán

00floeddie.jpg

Az ember – szerencsére – hajlamos időről időre revideálni az elavulttá vált nézeteit. Az ilyesmi néha talán nehezen megmagyarázható, esetleg betudhatjuk - némi önelégült vállveregetés közepette - az időközben lecsapódott élettapasztalat megnyilvánulásának is, mondván megértünk hozzá, hozzáértünk. A nehezen megmagyarázhatóságnál maradva azonban kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy a korábban szőnyeg alá söpört, lesajnált, makacsul ignorált dolgok végig ott várakoztak ravaszul a margón, a pillanatok megfelelő konstellációjára várva. Mondjuk, egy gyanútlan délután feltesszük a Magdalenát és Frank Zappa egy korábban, nem is ok nélkül szigorúan elutasított zenekarának, inkább csak másodikra nyilvánvaló értékei domborodnak ki, az addig determináló kritikai észrevételek pedig lassan a háttérbe vonulnak.

Tovább
Szólj hozzá!

Benway the hard way #7 – ProjeKcts

2015. április 18. 17:11 - Rátosi Milán

00deception.jpg

Valamikor az ezredforduló hajnalán a Metal Hammerben olvastam először a ProjeKct-ekről. Hartmann „Yeti” Kristóf irt egy rövid kritikát a Deception Of The Thrush címmel kijött válogatásról. Emlékszem, 8 pontot adott rá és igyekezett egy rövid bekezdésben elintézni azt az első hallásra megmagyarázhatatlan képtelenséget, ami bepillantást enged a King Crimson történetének egyik valóban leginkább zavarba ejtő epizódjába. Az 1994 és 1996 között koncertező dupla trió (Robert Fripp – gitár, Adrian Belew – gitár, ének, Tony Levin – basszusgitár, chapman stick, nagybőgő, Trey Gunn – warr gitár, Bill Bruford dob, Pat Mastelotto – dob, ütős hangszerek) 1997 februárjában oszlott fel – az utolsó néhány próbájuk lenyomata a Nashville Rehearsals című kiadvány -, nem kis részben a dobos Bill Bruford és Robert Fripp közti zenei ellentétek miatt. Érdekes módon pont Bruford volt az, aki ezt követően felvetette egy Fripp-pel közös együttműködés lehetőségét, utóbbi magával hozta Trey Gunn-t, Bruford pedig ennek hatására Tony Levin-t, így jött létre a ProjeKct One, ami valójában a második volt a sorban. Robert Fripp végül kutatás és fejlesztés címszó alatt összesen négy alkalmi zenekart hívott életre, ezek mindegyikében a dupla trió tagjai játszottak, különböző összetételekben, a cél pedig a King Crimson következő inkarnációjának a kialakítása volt, úgy a felállást, mint a zenei anyagot tekintve. Ez a kétségkívül rendhagyó modus operandi a zenekar történetét végigkísérve nem feltétlenül meglepő, ugyanakkor rámutat a King Crimson egy elsőre nem nyilvánvalónak tűnő vonására:

Tovább
Szólj hozzá!

Steven Wilson – Hand. Cannot. Erase. (2015)

2015. március 25. 20:29 - Rátosi Milán

hce-finalcover.jpg

Egy konceptalbum készítése mindig kockázatos vállalkozás, nem szabad, hogy a koncepció felülírja a kompozíciót, a zenének önmagában is meg kell állnia a helyét, nem szabad, hogy puszta ürüggyé váljon, ugyanakkor illeszkednie kell a történet által felvázolt szerkezethez. Különösen akkor nehéz a helyzet, ha a koncepció nagyon erős. Steven Wilson már a Porcupine Tree lemezeken is hallatlan érzékenységgel ragadta meg a modern kor digitálisan elidegenített emberének magányos torzóját, azonban mindig túl tudott lépni a készen kapott közhelyek súlytalan felsorolásán, a mondanivaló ugyanis megmaradt a helyén, a háttérben. A szólólemezein aztán a háttérbe húzódott mondanivaló direkt sugalmazásait félretéve inkább többféleképpen is értelmezhető történeteket ágyazott a zenei narratívába, legfrissebb albumához pedig egy olyan, megtörtént sztorit választott, amely könnyedén fokozhatta volna másodhegedűssé a zenét, Wilsont ismerve azonban nagyon meglepődtem volna, ha ez történik.

Tovább
Szólj hozzá!

Brian Eno - Ambient

2015. március 15. 20:28 - Rátosi Milán

brianeno.jpg

Örök átváltozásban köszönt, itt lent e földön a dal titkos hatalma – Novalis

Brian Eno a kortárs könnyűzene egyik legnagyobb hatású teoretikusa, aki önmagát konzekvensen nem-zenészként aposztrofálja, ez az állítás leginkább az esztétikájának egyik legfontosabb pontját kívánja aláhúzni; az alkotó eltávolítását az alkotásból, hogy a befogadás fókusza kizárólag magára a műre korlátozódjon, annak pőre formájában. Ez a fajta hozzáállás természetesen nem előzmény nélküli, a könnyűzenében azonban Eno előtt egyáltalán nem jelent meg, ez pedig éppúgy igaz azokra a kísérletekre is, amelyek korábban csak Erik Satie bizonyos műveiben bukkantak fel, rávilágítva a zene egy korábban ismeretlen funkciójára. Ez pedig nem más, mint a zene egyfajta enteriőr elemként való kezelése, hozzátéve, hogy Eno muzikalitása és nagyon erős dallamérzéke önmagában is rácáfol arra az esetleges feltételezésre, hogy a zenéhez kötött funkcionalitás bármennyire is determinálná azt. Az Eno által életre hívott ambient stílus egyik legfontosabb újítása a tér és az abban megszülető zene korábban ismeretlen és nem is feltételezett kapcsolata. Az ambient használja, ugyanakkor formálja is a teret amelyben létrejön, kvázi design elemként pedig egyfajta korábban nem tapasztalt komfort érzet előhívása a célja.

Tovább
Szólj hozzá!

Különös kegyetlenséggel, visszaesőként, folytatólagosan elkövetett közösség elleni izgatás, hat felvonásban – hogy tehetted ezt?

2015. március 08. 19:05 - Rátosi Milán

vaizappathuneswhite.jpg

A You Can’t Do That On Stage Anymore sorozat egységes koncepciója nehezen ragadható meg, valójában eleve több céllal készült, különböző rajongói igények kielégüléséhez akarván hozzájárulni. A végül hat (dupla) lemezből álló kiadvány a tervezés korai stádiumában még tíz albumból állt volna, amelynek első négy részéről a válogatott a kizárólag LP formátumban megjelent sampler. A teljes sorozat viszont csak cd-n jelent meg, ezzel is hozzájárulva az akkor még újdonságnak számító formátum elterjedéséhez. Zappa már a hetvenes évek végén is szeretett volna nagyon sok albumot egybefűző box setet kiadni, azonban az akkori kiadója (Warner Brothers) teljesen érthető módon keresztülhúzta az ebbéli számításait. Minden bizonnyal a You Can’t Do That On Stage Anymore (a továbbiakban: YCDTOSA) is egyetlen maratoni kiadvány lett volna, ebben az esetben viszont gyakorlatilag a gyártás árát se hozta volna vissza, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy kizárólag az akkor még újdonságnak számító cd formátumban jelent meg, azzal a deklarált céllal, hogy minél több ember kedvet kap miatta egy cd lejátszó megvásárlásához.

Tovább
Szólj hozzá!

(Helyzetjelentés az eseményhorizontról) King Crimson - Live At The Orpheum (2015)

2015. január 25. 19:27 - Rátosi Milán

orpheum.jpg

"A King Crimson inkább egy munkamódszer, semmint egy zenekar… Amikor olyan zene akar életre kelni, melyet csak a Crimson játszhat el, előbb-utóbb el is játssza azt." – Robert Fripp

A legfontosabb kérdés számomra az új King Crimson albummal kapcsolatban az, hogy képes-e beleilleszkedni abba a folytonosságba, amelynek elsődleges imperatívusza a folytonos megújulás, önmagához képest. Ezt a folytonos megújulást progresszívnek, előremutatónak nevezni tévedés lenne, a King Crimson ugyanis soha nem a jövő zenéjét játszotta, az ő zenéjük soha sem előre, sokkal inkább oldalra-mutató volt. Egyetlen más zenekart sem tudnék mondani, amelynek a mércéje kizárólag önmaga lenne, ennek egyik fontos záloga mindig is az volt, hogy az egyes inkarnációk folyton a saját létezésük értelmének megfejtésére fókuszáltak, anélkül, hogy végső formát kerestek volna a zenének.

Tovább
Szólj hozzá!

David Bowie – Berlin Trilógia

2014. július 07. 18:42 - Rátosi Milán

00000000000000000bowie-berlin-trilogy-7.jpg

David Bowie maszkok mögé rejtett ámokfutása eltávolította őt eredeti személyiségétől, melynek maradéka sem látszott már a félig levedlett álarcoktól. A hetvenes évek közepének Los Angelesében az asszisztense, Coco reggelente egy tükör segítségével ellenőrizte, vajon él-e még Bowie, Major Tom, Ziggy Stardust, Thomas Newton, a Thin White Duke, aki ekkora már nem volt több mint egy, a létezés perifériáján egyensúlyozó, félig atavisztikus művészeti alkotás. A személyiség szilánkokra hasadásának hátterében pedig egészen fura zenei fúzió jött létre, melynek látszólagos értelmetlensége visszavezethető a Bowie által csak mentális tabula rasaként lefestett korszakra, de legalább ennyire a Young Americans albumon feltűnt zenésztársak – főleg Carlos Alomar - és Bowie újfajta zenei érdeklődése közti feszültségre is. Az újfajta zenei irányvonal legfőbb indikátora azonban egy harmadik személy, Brian Eno volt. Bowie következő három albuma, melyet az utókor Berlin Trilógiának, maga Bowie Triptichonnak nevezett, az ő közreműködésének köszönhetően nyerte el a mozaikszerűségét, amely elsőre talán nem is tűnik annyira nyilvánvalónak. A három lemezen ott van Berlin dekadenciájának lenyomata, de csak halványan. Az analógia sokkal inkább a korábbi bőreit csak félig levedleni képes Bowie és egy olyan város között áll fenn, ahol együtt léteznek a múlt sötét, súlyos emlékei és az ezek feletti szégyent végletes szabadossággal elkendőző attitűd. Berlin a szélsőségek városa, a huszadik század történelmének kaméleonja. A kaméleon kifejezés Bowie-val kapcsolatban is gyakran előkerül, a Berlin Trilógia esetében azonban szó sem volt újabb szerepről. Bowie karrierje során először szorult háttérbe, hogy a zenéjét egy megszemélyesíthető karakter narrációjával tegye hitelessé, ehelyett egymáshoz nem kapcsolódó zenei stílusok, formák, hangszerek megrendezett balesetei kerültek rögzítésre, a feszültséget pedig véletlenszerűen összeálló, időnként félkész mozaikok és velük szemben működő, beton biztosan funkcionáló ritmusszekció alapozása jelentette.

Tovább
Szólj hozzá!

Fripp & Eno

2014. május 16. 22:53 - Rátosi Milán

enofripp.jpg

1972 szeptemberében két megátalkodott kívülálló, a hatvanas években Terry Riley minimalista zeneszerző által használt rendszeren (két összekötött Revox magnó) kísérletezve, néhány pohár bor mellett összedobott egy húsz perces dalt, melyet később The Heavenly Music Corporation címre kereszteltek. A végeredmény a legkevésbé sem tetszett Robert Frippnek (ő volt az egyik megátalkodott), Brian Eno (a másik) pedig inkább a továbblépés lehetőségét látta meg a kísérletben. A logosz most visszaszorul, lesz helyette sok-sok zene. Robert Fripp ma 68 éves, Brian Eno pedig tegnap volt 66.

Tovább
Szólj hozzá!

Mothers 50!!!

2014. május 03. 18:35 - Rátosi Milán

mothers-of-invention-550.jpg

A középszerűség oltáránál fundamentális képmutatással áldozó amerikai konzumkultúra a rock mozgalom pillanatnyi lendületvesztésével, a hatvanas évek elején ismét a megszokott fényében tündökölt. A hátsó szobák áporodott levegőjének csendjében rejtőző iszonyat, a makulátlan családi fényképek vigyorgó arcán félrecsúszott sztk keretes szemüvegeken groteszkül megtörő fény, és a vasárnapi istentiszteletek rendezett sorokban vonuló kétségbeesettsége bergmani kígyótojásként vetítették előre a hatvanas évek második felének ellenkultúráját, amely mára tömegsportot csinált a mosolykergetésből és amelynek a célkitűzései jórészt valósággá váltak azóta.

Tovább
Szólj hozzá!

Miles Davis – The Complete Bitches Brew Sessions (1998)

2014. április 24. 17:09 - Rátosi Milán

 bitches_brew258.jpg

Ahogy egy korábbi posztban utaltam rá, a fúziós jazznek is hívott jazz-rockot nem tartom egyértelműen körvonalazható, önálló stílusnak. A létezését kétségbe vonni természetesen butaság lenne, ahogy az is, ha azt állítanám, hogy a rock bizonyos elemei nem voltak hatással Miles Davis zenéjére. Miles valójában a jazz által köréje emelt falakat akarta lebontani, amik egyrészt elzárták a lemezvásárlók nem elhanyagolható rétegétől, ennél is fontosabb azonban, hogy nem a jazz által támasztott zenei formák jelentették a kötöttséget a számára, hanem az a környezet, amin belül a jazz mozgott. A jazz amellett, hogy a hatvanas évek elejére polgárjogot nyert magának, nem volt képes levetkőzni azokat az előítéleteket, amelyek bőrszínhez kötötték. Rengeteg további indokot lehetne még felsorolni, amik ott húzódtak a Bitches Brew megszületésének hátterében, a korszak zenéjében, kultúrájában végbemenő változások azonban csak az album létrejöttének közvetlen környezetét festik le, az elsődleges ok maga Miles Davis volt. Nietzschével szólva valami epikuroszi akarás az, ami folyton visszaköszön a zenéjéből, az ő számára a jazz addig volt igazán érdekes és kifejező, amíg az képes volt saját magára – vagyis a zenére – reflektálni. A folytonos előre menekülés, a változás mindig az egyik legfontosabb aspektusa volt Miles Davis zenéjének, a jazz esetében pedig ez egy idő után bizonyos, korábban alapvető zenei elemek elhagyását jelentette. Végül már nem volt mit elhagynia, így elhagyta a jazzt, beépítette a zenéjébe a rock néhány – jórészt felismerhetetlenné transzformált – elemét és létrejött valami, amit az utókor önmagában álló monolitnak hajlamos látni, valójában csak a változás egy lemezre merevített pillanata, a lényeg ugyanis magában a folyamatban van. Ez pedig igaz akkor is, ha Miles Davis életművét vesszük szemügyre, de akkor is, ha a hatvanas évek közepe után rögzített koncertjeit hallgatjuk.

Tovább
Szólj hozzá!

Mindenkinek jól éreznie magát, kötelesség! – Frank Zappa – Roxy by Proxy (2014)

2014. március 31. 20:49 - Rátosi Milán

 proxyproxy23456789.jpg

Az 1974-ben megjelent Roxy & Elsewhere a megalakulásának ötvenedik évfordulóját május elején ünneplő és a hetvenes évek közepén - ezen a néven - okafogyottá vált Mothers of Invention egyik leghíresebb lemeze. Azt hiszem a klasszikus kifejezés ebben az esetben tökéletesen helytálló. A bizarr hangulatokat ez a felállás volt képes először igazán komplex zenei köntösbe bújtatva előadni, mindezt ráadásul szégyentelen lazasággal. Napoleon Murphy Brock volt az első igazi frontember Frank Zappa mellett, az ő önfeledtsége – mellesleg a fantasztikus énektudása – az egyik legfontosabb tényezője ennek a bandának. A Roxy by Proxy azonban nem ezt a felállást hivatott megünnepelni, ez egy speciális kiadvány. Speciális lehetne akár a kiadása körüli eposzi szerencsétlenkedés okán is, de leginkább, mert felvezető akar lenni egy majdan megjelenő dvd-hez.

Tovább
Szólj hozzá!

John Coltrane – Olé Coltrane (1962)

2014. március 05. 19:25 - Rátosi Milán

 22222222222222222olé.jpg

John Coltrane amellett, hogy a jazz kánon alapvető és megkerülhetetlen része, bizonyos szempontból ki is lóg belőle. A zenéjében kifejeződő szakralitás szinte minden esetben az egyik legfontosabb tényező a recepciójában. Amíg csak olvas róla az ember, hajlamos legyinteni magában: az ezotéria ösvényei rendszerint a demagógia mocsarába vezetnek. John Coltrane zenéje viszont lehet bármennyire horzsoló, félelmetesen rikoltozó, őrületesen örvénylő hangmassza, olyan földöntúli nyugalmat sugároz magából, amiről a hallgatónak a legkevésbé sem elhasznált közhelyek jutnak az eszébe, hanem egyszerűen magával ragadja. Aztán olvassa, hogy más jazz zenészek is egészen megbabonázott módon nyilatkoztak róla és tulajdonképpen megadja magát. John Coltrane zenéjének kisugárzásában van valami megmagyarázhatatlan. A pályáját végighallgatva azonban ez a megmagyarázhatatlanság nagyon szép ívet kap, az útkeresésében megfigyelhető a fokozatosság. A korai években - melyek jelentős részét Miles Davis mellett töltötte – nagyon harsány volt a karaktere, a játéka pedig néha nem volt több puszta technikai fogások magabiztos kezelésének felfedezésénél. Ezt követően jelent meg az a sokszor pimasz, ironikus, bizonyos dallamokkal furcsa tiszteletlenséggel bánó attitűd, amely aztán átadta magát egy félelmetesen technikás – és viszonylag stabil zenekarral megtámogatott – zenei világnak. Ez a végsőkig kiérlelt, mindent kézben tartó, ugyanakkor földöntúli szenvedélytől fűtött muzikalitás kellett ahhoz, hogy a pályafutása utolsó néhány évében létrejöjjön az a minden értelemben free határátlépés, amely elvitte a zenét annak végső, haragosan nyugvó pontjáig (Olatunji Concert), amin túl kuss van.

Tovább
Szólj hozzá!

Robert Gordon – Muddy Waters (2008), Cartaphilus Könyvkiadó

2014. február 24. 18:07 - Rátosi Milán

 muddy.jpg

Az ember egy blues zenész életrajzától komoly fejtegetéseket vár: mégis mi az a titkos összetevő a bluesban, amitől a hallgatót elönti ez a földöntúli boldogság? Miért ilyen a blues természete, egyáltalán mi az a blues? A kérdéseket még hosszasan lehetne sorolni, azonban megnyugtatok mindenkit, a szerző egyetlen egyre sem próbál választ találni. Ez itt Muddy Waters életrajza, könyörtelen alapossággal, rendkívül informatív, ráadásul letehetetlenül szórakoztató módon. Az előszóban kapunk némi látszólagos semmitmondóságot Keith Richards tollából, de neki még a pár hét alatt összekukázott alaptörvényünket is elhinném, nem szokott ő a levegőbe beszélni.

Tovább
Szólj hozzá!

Frank Zappa – Joe’s Camouflage (2014)

2014. február 06. 15:55 - Rátosi Milán

 camouflage.jpg

Megint itt van Joe. Naivan azt gondoltam, hogy ez a sorozatos hullarablás megáll a harmadik darabnál, aztán jött az a rettenetes Menage, most meg ez. A Joe’s sorozat felesleges, eltitkolt, nem kiadásra szánt – elsősorban próbatermi – felvételek kiadásával kíván réseket betömni, felvillantani bizonyos felállásokban titokban megbúvó potenciált, emellett bepillantást enged a műhelymunkába, felfedi Frank Zappa boszorkánykonyhájának bizonyos titkait. A Joe’s XMASage ráadásul hangot ad annak a tudattalan késztetésnek, hogy a Család spoken word előadót csináljon Frank Zappából. Ez persze csak gonoszkodás, arra utaló jelek, hogy erről még mindig nem mondtak le mindenesetre itt vannak ezen az albumon is. A Joe’s Camouflage egy korábban ismeretlen, soha nem koncertező felállás próbatermi, illetve stúdióban készült felvételeit mutatja be, ennek a sorozatnak tulajdonképpen a legérdekesebb darabja.

Tovább
Szólj hozzá!

Weather Report – Mr. Gone (1978)

2013. december 29. 16:14 - Rátosi Milán

 mr gone2.jpg

A Weather Report 1970-ben alakult meg, a korábban Miles Davis második kvintettjében tenor szaxofonon játszó Wayne Shorter, valamint az In A Silent Way és a Bitches Brew albumokon szereplő, de Davisszel sosem koncertező Joe Zawinul (billentyűs hangszerek) és a bőgős Miroslav Vitous közreműködésével. Utóbbi szereti hangsúlyozni, hogy a zenekar terve eredetileg az ő fejéből pattant ki, a jazz zenekarok alakulásának körülményeit ismerve azonban időgép legyen a talpán, aki tudja az igazat. A Weather Report tulajdonképpen fúziós jazz groupként indult és maradt is a későbbiekben, maga a kifejezés azonban sem velük, sem bárki mással kapcsolatban nem feltétlenül helytálló. A hetvenes évek elején az egyes stílusok részben élesen elváltak egymástól, részben pedig kevesebb is volt belőlük, mint ma. A rock és a jazz nem csak bizonyos zenei formák, de legalább annyira kulturális attitűdök és azok mindenféle attribútuma mentén vált el egymástól. A fúziós jazz (vagyis a rock bizonyos elemeit a jazzbe integráló) stílus leginkább a zenei sajtó fantazmagóriája, ugyanakkor bizonyos zenekarok belehelyezték a jazzt egy sokkal alapvetőbb ritmikai és harmóniai környezetbe, a dalszerkezeteket átszabva pedig létrejött valami, ami biztos nem jazz, nem is igazán rock, jobb híján talán nevezhető fúziós zenének. A Weather Report nem egészen ilyen.

Tovább
2 komment

Benway the hard way #6 - Frank Zappa 1940. december 21. - 1993. december 4.

2013. december 04. 19:03 - Rátosi Milán

tumblr_kp6ujvMewz1qzpnmeo1_400.jpg

Felesleges megütközni azon, hogy a különlegesség, egyediként fogyasztásra kínált konfekcióin mennyire egyformák a gombok, mennyire ijesztő a hasonlóság az eredetiség szabásmintái között. A változatosság mindeközben ragyogóan bárgyú mosolyú egyformaság képébe burkolózva veszíti el szavatosságát és változik önmaga semmitmondó képmásává néhány pillanat alatt. Megalázó kísértés fogja el az embert, elvégre régen minden jobb volt, de ez csak felületes ítélet. A folyamatos mozgásban lévő jelennel nem tudunk távolságot tartani, szemben a múlttal, ami látszólag megmerevedett, így az egyes szeletei könnyebben vizsgálhatók és helyezhetőek bele egy megállapodott jelentéssel bíró kontextusba. A lassuló, aztán mozdulatlannak tűnővé dermedő jelen – amit akkor már múltnak fogunk hívni – azonban rávilágít majd arra, hogy csak bizonyos külsőségek változtak, az egyformaságot ugyanis mindig csúcsra járatott egyéniségként tálalták. Frank Zappával viszont akkor sem fogunk tudni mit kezdeni.

Tovább
6 komment

Valószínűtlen vázlatosság - John Lurie

2013. november 21. 18:48 - Rátosi Milán

 lurie cover.jpg

Nem is olyan régen, nem is olyan távol létezett egy nehezen körvonalazható, furcsa szeglet az Univerzumban, amit Cholnoky Laboratóriumnak hívtak. Mi, ott lakók sem tudtuk a pontos házszámot, az utca nevét is csak valami fatális véletlennek köszönhetően. Felszentelt papi taláron elnyomott cigaretták, az áramszünetek természetfölötti sötétje, úszósapkában John Lennon dalokat éneklő lányok és néhány olyan dolog, amikre jobb, ha csak azok emlékeznek, akik átélték őket. A Cholnoky Laboratórium a botrányhősök, a szabadon semmittevők és az élvezettel gondolkodók nyugodt pisszegése volt, az unalmasan ismerős panelekből életstílust építők néma csendjében.

Tovább
Szólj hozzá!