King Crimson – Live in Toronto (2016)

2016. április 19. 19:40 - Rátosi Milán

maxresdefault3.jpg

A King Crimson nem egy zenekar, sokkal inkább egy idea, ami az egymástól gyakran radikálisan eltérő inkarnációkban is mindig egyformán tükröződik vissza. Ez az idea lényegét tekintve nem változott a King Crimson alapítása óta eltelt, hosszú szünetekkel tarkított 47 év során; mindvégig megmaradt könyörtelenül idegennek, amelynek legfőbb mozgatórugója a formai megújulás szüntelen kényszere. A 2013-ban bejelentett nyolcadik felállás azzal hozott újat ebbe a szüntelenül változó folytonosságba, hogy már a megalakulásának pillanatában egyértelmű volt: a King Crimson a története során először nyúl vissza a saját múltjába. A tavaly megjelent Live At The Orpheum lemez nem volt több, mint pillanatkép egy régi önmagára visszatekintő zenekarról, amelyből története során talán először hiányzott az önazonosság. A Live in Toronto elsősorban arra hivatott, hogy teljes erejében mutassa meg a bandát, ugyanakkor választ is kell adnia arra a kérdésre, hogy képes-e a King Crimson egy ilyen ellentmondásos helyzetben is visszaváltozni önmagává?

2015. november 19-én Torontóban lépett fel a King Crimson, a második ráadás (21st Century Schizoid Man) előtt azonban Robert Fripp levonult a színpadról, miután a közönség egyik tagja képtelen volt eleget tenni a zenekar arra vonatkozó kérésének, hogy a koncert alatt senki ne fényképezzen. A Live in Toronto másnap került felvételre, az előző estéről maradt feszültség pedig – a Crimsonra nagyon is jellemzően – egészen rendhagyó energiává alakult át, amely átszövi az előadás minden pillanatát. A zenekar elképesztően feszes, a dalok gyakorlatilag átfolynak rajtuk, mindvégig jéghideg higgadtsággal. A felállás ellentmondásainak egy része azonban nem tűnt el. Egy szünet nélkül a saját megújításán dolgozó zenekartól mindig visszatetsző, ha több, mint negyven évvel korábban született nótákat játszik, ami ráadásul részben betudható - évtizedes – rajongói pressziónak éppúgy, mint a zenekar két olyan tagjának, akik a nyilvánvaló zenei profizmuson túl nem biztos, hogy könnyen illeszthetők a King Crimson - egyébként nyíltan nem hangoztatott – koncepciójába. Az albumon hallható két új dal ellenben nagyon érdekes folytonosságot jelent több korábbi inkarnációval, a zenekar pedig helyenként a régi nóták korábban rejtett árnyalatait is képes megjeleníteni. Számomra meglehetősen ellentmondásos a zenekar legújabb felállása, azt azonban hozzá kell tennem, hogy a rajongók többségének visszajelzése alapján nagyon is sokan várták, hogy King Crimson végre ismét eljátssza azokat a dalokat, melyek némelyike 46 éve hiányzott a repertoárból.

A régi nótákkal kapcsolatban a legfontosabb kérdés, hogy képesek-e ebben az egyébként teljesen új, három dobost felvonultató felállásban úgy megszólalni, hogy többnek hangozzanak puszta múltidézésnél? A végeredmény felemás. Bizonyos esetekben (Epitaph, The Court of the Crimson King) fájdalmasan semmitmondó, az előadás végig kiszámított, sima nosztalgia. A régi dalok jó részében azonban működik, ha nem is minden ízében. A Lark’s Tongues in Aspic első tételének elején a három dobos más-más ütemmutatóval játszik, a két gitáros összjátéka egészen kivételes. A darabból hiányzik a hetvenes évekbeli változatok nyersessége és az eredeti egyik hangsúlyos aspektusát jelentő megkapó vázlatosság, ebben a végletekig kimunkált, feszes olvasatban mégis megjelenik a dal valódi lényege, még akkor is, ha az eredeti szonátaforma talán kissé elmosódott. Az ezt követő Pictures of a City szörnyeteg, az elejétől a végéig. Collins harcol a sűrű hangokkal a baritonon, a szólója viszont teljesen a helyén van – képes egy koherens képet felrajzolni a három dobos helyenként szándékoltan szétesőnek tűnő kíséretére. A Belew-korszak csupán néhány helyen jelenik meg a repertoárban, az ebből az 1981-től 2003-ig tartó időszakból csupán instrumentális dalok szerepelnek, a ConstruKction of Light második, énekelt tétele is lemarad. A Level Five tulajdonképpen nem más, mint a Lark’s Tongues in Aspic kvázi ötödik tétele, az utolsó Crimson monolitok egyike. A két gitáros összjátéka megint csak félelmetes, a dobkiállások a 2008-as változatot visszhangozzák, de sokkal feszesebben, Collins szólója pedig ismét megtalálta a helyét a dalban. A Belew-korszakból maradt harmadik nóta, a Vrooom olvasata talán a legérdekesebb. Az eredeti változatban a háttérbe szorult, távolról boogie-woogie hangulatú basszustéma kerül a dal lüktetésének a fókuszába, amit aztán a három dobos játéka tördel meg. Adrian Belew, a leghosszabb ideig regnáló, egyben a legjobb KC frontember hiánya az eredetileg az ő közreműködésével készült nótákban a legkevésbé nyilvánvaló.

A koncert számomra legérdekesebb része egyértelműen a két új dal, amelyek rendkívül érdekes folytonosságot jelentenek néhány korábbi King Crimson felállással. Az elsőként érkező Radical Action (To Unseat The Hold of Monkey Mind) egy teljesen kitekert, szinte felismerhetetlen blues. amelynek két gyökerét a Happy With What You Have To Be Happy With EP-n megjelent Potato Pie, valamint a The Power to Believe albumon megjelent Facts of Life jelentik. A dalnak a japán-turnéra aztán lett második tétele is, amely a bootlegek alapján egyértelműen a Level Five egyfajta utánérzése. Ezen az albumon csupán az első tétel szerepel, melyből egyenesen következik a Meltdown című dal, amely egyértelműen a Discipline címadójának egyenes ági leszármazottja, a refrén gitárjai pedig a ConstruKction of Light bizonyos részeit visszhangozzák. A felállásnak van egy negyedik új dala is, a Suitable Grounds for the Blues, amit sajnos meglehetősen ritkán játszanak, pedig nagyon érdekes nóta. A korábbi dalokhoz való hasonulások nem pusztán visszautalást jelentenek, sokkal inkább egy kvázi koncepció folytonosságot, amely Frank Zappával ellentétben nem keretezi be az életművet és teszi annak egyes elemeit felcserélhetővé, sokkal inkább utal arra a mindvégig változatlan ideára, ami a King Crimson egyik fő attribútuma.

A sokak által szkeptikusan fogadott három dobos felállás egyértelműen létjogosultságot nyer az albumon, ez az egyik olyan pont, ahol tetten érhető King Crimson visszaváltozása saját magává. Nem egyszerűen a halálosan pontos összjátékról van szó, inkább arról, hogy a három dobos úgy képes individuumként jelen lenni, hogy közben mindvégig úgy hangzik, mintha egyetlen dobos játszana, megszámlálhatatlan kézzel és lábbal. A színpad rendezői jobbján elhelyezkedő Gavin Harrison irányít, a bal oldalon lévő Pat Mastelotto a hozzá leginkább illő szerepben, Jamie Muir szellemét megidézve színesíti a ritmikát, Bill Rieflin szerepe pedig egyfajta kényes egyensúly fenntartása, ugyanakkor sokkal több ennél. Rendkívül sajnálatos, hogy a 2016-os turné idejére szabadságot vett ki, a helyén az első osztályú session zenész Jeremy Stacey dobol majd.

A zenekar két gyengepontját jelentő Mel Collins és az új frontember Jakko Jakszyk jelenléte is más, mint az Orpheum lemezen. Collinst illetően nem gondolom, hogy valaha is képes lesz beleilleszkedni a zenekar folytonosságába, főleg, hogy a hetvenes években – még, ha önkéntelenül is, de – nyakig benne volt a zenekar történetének abszolút mélypontját jelentő időszakban. Technikailag jórészt rendben van, a szólói azonban ritkán képesek illeszkedni a zenei szövetbe, nem pusztán idegen árnyalatként hangzanak, de helyenként bántóan oda nem illőként. Jakszyk vele ellentétben nem csak hangilag fejlődött, de a gitárjátéka is sokkal szebben illeszkedik Frippéhez, akkor is, ha a saját hangja csak ritkán hallható.

Tony Levin egész pályafutása egyik legjobb teljesítményét nyújtja az albumon. A megszólalása teljes hidegrázás, de ez az egész lemezről elmondható. A tavalyi albumon hallható útkereséshez és tétovázáshoz képest teljes mértékben megtalálta a helyét a dalokban, még a ConstruKction of Light lejátszhatatlanság határán játszó részei is teljes természetességgel áramlanak az ujjaiból. Képes mindent a saját képére formálni, miközben biztosan illeszkedik a többi zenészhez. Nagyon kevesen vannak, akik Tony Levinhez foghatók. Robert Fripp méltatása pedig talán felesleges. Összerántotta ezt a zenekart, mind a játéka, mind a megszólalása hibátlan. Túlzás nélkül.

A King Crimson reinkarnálódása még tegnap sem volt több feltételezésnél, mára azonban hangsúlyos benyomássá érett. A jelen felállás beillesztése a kánonba azonban még a jövő kérdése, a kétségek egy része ugyanis továbbra sem tűnt el, ahogy az a hátsó gondolat sem, hogy a nosztalgia a kelleténél nagyobb szerepet játszik ennek a felállásnak a létezésében. Összességében viszont itt van a zenekar történetének minden bizonnyal legjobban megszólaló koncertfelvétele, ami végighalad a KC teljes életművén, néhány kivételtől eltekintve teljesen a jelen felállásra szabva a nótákat. Az Adrian Belew által hagyott űr minden bizonnyal betöltetlen marad, valójában pontosan az ő maradása lett volna a záloga annak, hogy a zenekar kétségek nélkül találja fel újra saját magát, fura módon egyben ő volt az egyik gátja is a King Crimson reaktiválódásának. Robert Fripp nélküle is megcsinálta.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://benwayrecords.blog.hu/api/trackback/id/tr828645678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

rez 2016.04.20. 23:39:38

köszi, nagyon alapos elemzés!

Peter_Cs · http://peter-cs.blog.hu/ 2016.04.22. 10:39:07

@rez: Egyetértek.

"A Belew-korszakból maradt harmadik nóta, a Vrooom olvasata talán a legérdekesebb. Az eredeti változatban a háttérbe szorult, távolról boogie-woogie hangulatú basszustéma kerül a dal lüktetésének a fókuszába, amit aztán a három dobos játéka tördel meg. " - Ehhez még hozzátenném, hogy Mel Collins játéka sokszor fordul groteszkbe, ez a groteszk azonban ebben a számban teljesen hangulatidegen, mintha önmaga paródiája lenne.

Peter_Cs · http://peter-cs.blog.hu/ 2016.04.22. 10:41:10

Nekem van egy olyan érzésem King Crimson zenéjével kapcsolatban, mintha egyetlen hatalmas dalciklus lenne, ugyanúgy, mint Richard Wgnernél, az egyes dalok ennek a hatalmas zeneműnek a tételei és kapcsolódnak egymáshoz.

Rátosi Milán · http://benwayrecords.blog.hu/ 2016.04.24. 14:05:18

@Peter_Cs: A Vrooom nekem tetszik. Levin basszustemaja egy nagyon erdekes arnyalata az eredeti valtozatnak es itt valoban lehet hallani, hogy valami ujat akartak kihozni belole. Collinsnak a dal vegen becsuszik 1-2 hang, ami nem tudom, honnan kerult oda, de ez inkabb csak szorszalhasogatas.
Ami az eletmu folytonossagat illeti, nekem sokkal inkabb elsore nem nyilvanvalo kapcsolodasi pontok jutnak az eszembe, de ez nagyon szubjektiv terulet. Egyelore csak a csirajat sikerult megfognom ennek a dolognak, tulzottan nem is tudnek (egyelore!) belemenni...nagyon erdekes, a most kijott Rehearsals/Blows lemezen (KCCC 42) az egyik felvetelen ott van egy tema a Vrooom Vrooom cimu dalbol, ami ugye csak 11 evvel kesobb lett dal, de ez a tema ´83-ban is megvolt mar.