Adrian Belew – Flux (2014)

2015. november 08. 19:08 - Rátosi Milán

flux.jpg

A Flux nem egy album, hanem egy zenei applikáció. Nem egy album, mert a koncepció önmagában kizárja, hogy a zenei anyag egy album keretei között keljen életre, a koncepció valójában a megszületett zenei anyagot is mintegy zárójelbe teszi. A Flux ugyanis magát az életet igyekszik utánozni, ez pedig több szinten is megvalósul. A leghangsúlyosabb aspektus, egyben a legmarkánsabb újítás mindenképpen az, hogy az applikáció az elindításával olyan, folyamatosan változó zenei folyamot generál, amely minden lejátszás alkalmával más. Belew célja egy olyan zenei élmény létrehozása volt, amely leképezi a szüntelenül változó információ mozaikokból, véletlenszerűen összeálló pillanatnyi valóságunkat, ahol az egyetlen kapaszkodót csupán a folyamat megléte jelenti, úgy, hogy mégis megmarad organikusnak, akkor is, ha ez látszólag ellentétben áll azzal a digitális eszközök által konstruált valósággal, amelyet le akar képezni. Nem csak a koncepció, de az ebből eredő megvalósítás is meglehetősen új és egyedi, ebből következően nem mentes a gyermekbetegségektől. A problémát azonban – számomra – mégis az jelenti, hogy a Flux, még ha abszolút hitelesen is rímelve a korszellemre, de pontosan ebből kifolyólag hoz létre egy olyan élményt, ami kínosan emlékeztet arra a koncentráció és figyelemzavarra, ami nagyon is korunk sajátossága, és ami a pillanatok előzmény és következménynélküliségéből fakadóan magának a pillanatnak az artikulálását is lehetetlenné teszi. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott van, hogy Adrian Belew zsenialitása még az ilyen lefolyástalan pillanatokban is képes visszatükröződni.

Az alapötlet a hetvenes évek második felében, egy Frank Zappával közös turnén fogant meg Belew fejében, akkor még nem volt több mint a zene és a környezet hangjainak, zajainak organikus egysége. Az ötlet aztán félre is lett téve, egészen 2013-ig, amikor Belew kikerült a Nine Inch Nails turnécsapatából, majd ugyanazon év szeptemberében a King Crimsonból is, aminek 1981 óta volt nem csak a frontembere, de dalszerzője és az egész zenekar történetének egyik legfontosabb figurája. Az alapgondolat beépült a teljes koncepcióba, de inkább csak egyfajta érdekes ellentmondásként. A zene és a környezet organikus kapcsolata a hetvenes évek második felében még könnyedén volt a korszellemhez illeszthető, a 21. század második évtizedére azonban már olyan mélyreható változások mentek végbe a zene befogadásában, amelyek egy teljesen megváltozott koncepciót kívántak, főleg egy olyan zenésztől, aki hajlamos egy lépéssel a többiek előtt járni, feltéve, hogy manapság még lehetséges az ilyesmi (nem igazán). Belew a kezdetektől aktív közösségi médiában, érezhetően érzékeny az újfajta tendenciákra, amelyek befolyással vannak az új zenei irányzatokra, valamint arra, hogyan fogadjuk be a zenét.

(Az applikáció jelen pillanatban csak iOS-re készült változatban érhető el, az Android/Windows kompatibilitással kapcsolatban léteztek tervek, de ennek elsősorban anyagi vonzatai vannak. Belew és a tervező csapat néhány héttel ezelőtt a jövőre vonatkozóan is elvetette egy esetleges Android verzió lehetőségét, szóval nem lepődnék meg, ha a közeli jövőben elkészülne az a változat is.)

Magának az örökké változó módon visszatérő zenének megvannak a maga előzményei, elég Brian Eno generatív zenéjére gondolni, azonban az ötlet, bár hasonló, a megvalósítás teljesen más. Az alkalmazás minden elindításával nagyjából félórányi zenét generál, amely valóban más minden lejátszás alkalmával. A teljes dalok már csak terjedelmüknél fogva is hangsúlyosan vannak jelen, de időnként hajlamosak egyik pillanatról a másikra félbeszakadni, hogy aztán átadják a helyüket egy újabb dalkezdeménynek, esetleg egy néhány másodperces töredéknek. A töredékek egy része rövid konkrét zenei darab, manipulált zaj, esetleg utcán, fürdő, vagy hotelszobában felvett hangok montázsa. Képtelenség odafigyelve hallgatni, mert nem áll össze, ugyanakkor félig a háttérben mégis működik. A Flux lényege, vagyis a folyton változó fókuszú világunk leképezése egy meglehetősen idegen érzés formájában csapódik le, a véletlenszerűen egymáshoz kapcsolódó elemek között ugyanis a legritkább esetben fedezhető fel bármilyen kohézió, ehelyett gyakran még azelőtt véget érnek, hogy bármilyen irányba is kialakulhatnának. Az érzés akár ismerős is lehetne, azonban a véletlenszerűen alakuló folyamat felett semmilyen tudatos, vagy legalább félig tudatos kontrollal nem rendelkezünk, talán ahhoz hasonlítható, mintha kívülállóként tekintenénk rá. Az egyes nótákban rejlő variációs lehetőségek viszont nagyon szépen megmutatkoznak. A teljes dalok jó része nagyjából két-három perc hosszúságú, ezek azonban időnként nem teljes terjedelmükben térnek vissza, bizonyos elemeik ráadásul több változatban is megjelennek. Helyenként egy gitárszóló van áthelyezve egy másik dalba, vagy töredékbe, máshol a dalszöveg bizonyos részletei köszönnek vissza, néhány dal többféle hangszerelésben is feltűnik, ezekben az esetekben pedig a mozaikok összeállításában nagyon is felfedezhető a tudatosság Belew és a producer Daniel Rowland részéről. Rowlandnek nagy szerepe van a koncepció kialakításában és a megvalósításban is. A gyakran elidegenítő töredékek jó része is az ő különböző hangmanipulációinak eredménye, ahogy az az érdekes rétegzettség is, ami sok helyen megfigyelhető. Az egyes – főleg gitár – sávok egészen különleges, komplex szövevénye korábban is megfigyelhető volt Belew esetében, Rowland azonban helyenként 3-4, hasonló modalitású, de eltérő ritmikájú szeletből vágott össze egyetlen, fura dinamikájú, de egyáltalán nem szabálytalannak hallatszó gitártémát, mindezt úgy, hogy bizonyos szeletek megtalálhatók más helyeken, dalokban, kezdeményekben is. A Flux-ban rejlő variációs lehetőségek szinte kifogyhatatlanok, főleg, ha tekintetbe vesszük az alkalmazás egyik legfontosabb aspektusát: a Flux egyáltalán nem tekinthető befejezettnek. Az első, úgynevezett Fluexette Pack már meg is jelent, ebben nagyjából félórányi új zene (dalok, töredékek) éppúgy megtalálható, mint bizonyos fejlesztések, amelyek kijavítanak néhány kevésbé bosszantó, de érzékelhető hibát. További frissítések is várhatóak a jövőben, mind a zenét, mind magát az applikációt illetően. A teljes zenei anyag így folyamatosan bővül, emellett pedig várhatók olyan fejlesztések is, amik még inkább átalakíthatják a befogadási élményt. A Fluxette Pack dalai helyenként olyan zenei megoldásokat is felvonultatnak, amik nem feltétlenül voltak megtalálhatók az eredeti applikációban, jó példa erre az Idiom című dal, amely kivételesen a Youtube-on is megjelent, és ami kissé elüt a Flux-ban fellelhető többi nótától. Lekerekített, ezáltal még nehezebben illeszthető egy zenei folyamatba, emellett bántóan túlkompresszált, a dobok hangzása kifejezetten kellemetlen, maga a dal inkább egy sarokba kívánkozó ötletnek hallatszik.

Nehéz egy zenei folyamatot kiragadott dalokon keresztül szemlélni, talán értelme sincs, mégsem tudok eltekinteni ettől, mert folyamatként megfoghatatlan a Flux. Zavaros. A dalok viszont nagyon jó fogódzót jelentenek. Adrian Belew zseniális dalszerző, csak rá jellemző dallamérzékkel. A Flux-on szereplő dalok jó része egyszerűen gyönyörű! Legtöbbjük az utóbbi idők termése, de megtalálható köztük Belew legkorábbi dala is – a zongorás, akusztikus Picture Show –, valahonnan a hetvenes évek elejéről. A hangzás és a karakter tekintetében elég széles skálán mozognak, egy részük talán csak egy leheletnyivel több, mint egy ötlet, ilyen esetekben a rövid terjedelem kifejezetten jót tesz nekik, a kialakulatlanságuk pedig sokszor rásegít arra, hogy a Flux hallgatása – kissé ellentmondásos módon – organikussá váljon. Ezek a konyhakész ötletek témájukban is gyakran idéznek fel teljesen hétköznapi helyzeteket, történeteket, esetleg Belew természet iránti rajongását. A meglehetősen profán témák pedig Belew tálalásában hajlamosak egyfajta transzcendens dimenzióba áthelyeződni, az ilyesmi azt hiszem a zsenialitás egyik legbiztosabb fokmérője. Néhány rövid dal egy rendes albumon betudható lenne egyfajta átvezetőnek is, ezek főleg szintetizátorral készültek, elég jellegzetes dallam- és hangzásvilággal, helyenként feltűnnek olyan hangzások, vagy megoldások is, amik ismerősek lehetnek Belew korábbi munkáiról. Jó példa erre a Euchre címre keresztelt, alig egy perc terjedelmű darab, amelynek dobtémái mintha a ProjeKct Six valamelyik kiadatlan improvizációjából származnának, mások (Inflorescence, Sunspot) a Side Two album szintetizátoros ötleteléseire emlékeztetnek. Ezeknek az apró egységeknek a mozaikszerűségében gyakran köszön vissza a nyolcvanas években (1986) kiadott Desire Caught By The Tail helyenként rendkívül minimalista szerkesztettsége is. A dalok felől közelítve a Flux nem csalódás.

Az applikáció természetesen nem pusztán egymás mellé szórt zenei ötletek gyűjteménye, az egyes zenei darabokhoz mindig változó vizualizációk is tartoznak, már azoknak, akiknek ez valamifajta érdekességet jelent. Az alkalmazás valóban érdekes szelete, hogy a futtatás közben a jobb alsó sarokra kattintva megismerhetjük az egyes dalok, töredékek megszületésének és felvételének körülményeit is. Néha csak néhány mondatban, általában viszont meglehetősen részletesen, külön kitérve a hangszerek típusára, valamint olyan elsőre talán lényegtelennek tűnő információkra, amik rávilágítanak a sokszor alig fél perces töredékek felvételének érdekes körülményeire, vagy arra, hogy mennyire különleges és meghatározó ötletek tudnak születni a véletlen folytán.

A zene befogadása nagymértékben megváltozott az utóbbi években, ez leginkább az internetnek köszönhető. A dolog nyilvánvaló negatív aspektusai ellenére sem érdemes egy ilyen létező tendenciát pusztán ignorálni, nem is lehetne. A Flux Adrian Belew reakciója a megváltozott zenehallgatási szokásokra, ami helyenként nyomasztóan hitelesre sikerült. A dalokat, mint kapaszkodókat kivéve gyakorlatilag befogadhatatlan, mert az élmény pusztán időbeli keretbe foglalható, önmagukban lefolyástalan és előzmény nélküli egységek összessége, a dalok azonban mégis jelentenek valami fogódzót, a háttérben, esetleg az utcán hallgatva képesek összeállni. Azt azért komolyan remélem, hogy ez a fajta zenehallgatási metódus a jövőben is megmarad érdekességnek, ebben a formában ugyanis ez nem egy művészeti alkotás, csupán reakció bizonyos megváltozott körülményekre. Extázist legfeljebb nyomokban tartalmaz.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://benwayrecords.blog.hu/api/trackback/id/tr998060604

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.