Frank Zappa – Dance Me This (2015)

2015. augusztus 07. 17:31 - Rátosi Milán

frank-zappa-dance-me-this.jpg

Néhány sóhajtásnyira azért érdemes eltűnődni azon a mérföldkőnek teljes joggal nevezhető tényen, hogy a Dance Me This Frank Zappa 100. albuma. Az előadók döntő többségének teljes katalógusa ennek a töredékére sem rúg, legfeljebb a jazz műfajában, ott viszont eleve nem szokás számon tartani az ilyesmit. Az mögött, hogy pont ez lett a századik kiadvány felesleges bármilyen konceptuális indokot keresni – nincs ilyen. Legfeljebb a földöntúli-mámormágia, az idősíkok összekuszálódása és a kiadó (Család) hirtelen fellángolása hozható fel indokként, de ez nem is feltétlenül számít. Az sokkal inkább, hogy egy 22 éve kiadásra szánt, a saját idejéből mintegy kiszakított albummal van dolgunk, aminek részben ez jelenti az exkluzivitását, ugyanakkor emiatt hiányoznak azok a kapcsolódási pontok, amik feledtetni tudnák az album, mint önálló egység, egyébként talán nem ennyire nyilvánvaló hiányosságait. Az ilyen kapcsolódási pontok hiányához persze hozzászokhattunk az elmúlt évek kiadványai után, jelen esetben is csak azért zavaró, mert egy valóban mérföldkőnek is tekinthető kiadványról van szó, azonban a Zappa család nemtörődömségének köszönhetően az album mintegy felmentést nyer az alól, hogy egy ilyen valóban különleges kontextusban vizsgáljuk, így marad a zene (és a hőség).

Legnyilvánvalóbb kapcsolatként mégis ott van a Civilization Phase III album, amellyel eredetileg szinte azonos időben jelent volna meg, amely szintén a synclavier segítségével készült, nyomokban ráadásul azon is megtalálhatók a torokénekesek, akik itt – szerencsére – inkább csak extravagáns árnyalatként vannak jelen. Szerkezetileg azonban teljesen elüt egymástól a két album. A Dance Me This felépítése sokkal kevésbé hallatszik átgondoltnak, inkább a Wolf Harbor, mint központi elem köré illesztett néhány nóta egyvelegének, ahonnan ráadásul bántóan lelóg a záró Calculus, ami egyszerűen elfogy a végére, még azelőtt, hogy a tempó igazán elszabadulhatna. A többi dallal kapcsolatosan is felmerül, hogy mintha nem egymásból következnének, persze az ilyesmi betudható Frank Zappa szerkesztési technikájának is, azonban erős a gyanú bennem, hogy itt nem a dalok sorrendjének felcserélhetőségéről van szó, ahhoz pedig egyikük sem elég karakteres, hogy önmagában is megállja a helyét.

A nyitó Dance Me This kicsit mintha önmaga kislemezre másolt, rövidített változata lenne. Zappa néhány hangnyi gitárja messze kiemelkedik, a darab viszont nem alakul semmilyen irányba, inkább csak jobb híján lesz belőle a Pachuco Gavotte, egy alattomos, sunyin menetelő darab. Az alapakkord – megint – a Doors Love Street-jének környékéről származik, a darabot pedig simán el tudnám képzelni Brian Eno Nerve Net című lemezén is.

Az album gerincét jelentő közel fél órás Wolf Harbor Zappa pályafutásának egyik legérdekesebb darabja. Edgar Varése hatása máshol nem jelenik meg nála ennyire tiszta formájában, ez viszont gyakorlatilag magával viszi az egész album recepcióját. A darab ritmikai ziláltsága egészen elképesztő, ugyanakkor Varése kompozícióival ellentétben az egyes egységek sokkal természetesebben következnek egymásból, Zappánál pedig nem figyelhető meg a forte és a piano részek ideges ugrálása. Varése esetében gyakran fordul elő – talán (!), részben a zenéje dodekafon természetének is köszönhetően -, hogy a zene hirtelen visszahúzódik önmagába, majd egyfajta hullámként ismét visszatér. A Wolf Harbor esetében viszont szó sincs ilyesmiről, a darab teljes természetességgel áramlik, de nem igazán történik benne semmi. Nem is lehet róla mondani többet annál, hogy nagyon szépen szól - ez egyébként elmondható az egész lemezről -, de sem oka, sem következménye nincs. Zappa ugyebár modern tánccsoportoknak szánta ezt az albumot, ritkán gondolom azt, hogy bármilyen zenének vizuális mankóra lenne szüksége, szerintem az nem hozzáad az élményhez, inkább elvesz belőle, ebben az esetben viszont az ilyesmi legalábbis újfajta megvilágításba helyezné ezt a rendezett hang-kavalkádot.

Amit igazán hiányolok a lemezről, az a Zappára gyakran jellemző leleményes, kacifántos dallamvilág. A Jazz From Hell világát visszaidéző Goat Polo-ban helyenként feltűnnek érdekes megoldások az ezt követő Ryokniki pedig egy kifejezetten jó dal. A legérdekesebb talán a Piano véget nem érő dallamkígyója lehetne, ami talán tényleg jól mutatott volna a Civilization Phase III lemezen. Igazából itt sem rossz, érdekesen alakul a dallam, folyton összetalálkozik a dobbal, helyenként kerülgetik egymást, összességében azonban épp annyira magányosan áll a többi nóta között, ahogy maga az album is árválkodik a Roxy By Proxy és a 200 Motels (?) közti senki földjén.

Minden bizonnyal ennek a kegyetlen (Bocsánat!) undorító hőségnek is köszönhetően nem képes ez az album arra, hogy valami értékelhető reakciót váltson ki belőlem, de legalább annyira valószínű, hogy maga a lemezanyag sem annyira érdekes. Befejezetlennek, vázlatosnak semmiképp sem nevezném, azt sem hiszem, hogy idővel nem találja meg a helyét a katalógusban, egyelőre azonban inkább tűnik 99+1-edik lemeznek, mint 100.-nak.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://benwayrecords.blog.hu/api/trackback/id/tr297688856

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.