Kamasi Washington – The Epic (2015)

2015. május 31. 19:53 - Rátosi Milán

kamasiwashingtoncover.jpg

A megjelenése (május 5.) után néhány nappal jutott hozzám el ez az album. Tetszett is, mégsem tűnt igazán maradandónak, a közel 3 órás játékidő pedig egyszerre volt megmagyarázhatatlan, távolról mégis vonzó, ráadásul kíváncsivá is tett. Nehezen elképzelhető, hogy ennyi idő alatt valaki ne fogyjon ki az ötletekből, a gyűjteményes lemezeket, definitív kiadványokat leszámítva nem is emlékszem ilyen hosszú albumra. A Fidelio cikke hívta fel aztán a figyelmem arra, hogy Washington lemezét szakmai körökben nem csak nagyra értékelik, de hajlamosak egyfajta prófétai felhangot társítani hozzá. A szerző is a műfaj megváltásáról beszél vele kapcsolatban. Az ilyesmi időről időre felmerül bizonyos előadók esetében, mintha a jazz műfaja egy ideje megmerevedett volna és (meg)változás helyett már csak a megváltás lenne kijelölve a számára. Annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy mennyi fejlődési potenciál lehet még a jazzben, nem vagyok predesztinálva. Szerencsére, teszem hozzá, ugyanakkor nem is tartom elsődlegesnek a kérdést. Ami tény, hogy erőtől duzzadó, roppant vitális műfajról van szó ma is, amelynek hajtásai időnként túlmutatnak önnön keretein, ez a mindenfelől integráló tendencia viszont nagyon is korunk kulturális sajátossága. A lemez okán azonban talán érdemes érinteni ezt a kérdést is, egy dolgot azonban fontos tisztázni, már a legelején: Kamasi Washingtonnak sikerült közel három órányi különleges, ötletektől fűtött, részleteiben megkapó műfaji változatosságot felvonultató zenét lemezre vennie, ahol az egyes daloknak kivétel nélkül önálló karaktere van, a jazz pedig inkább csak, mint leghangsúlyosabb elem van jelen.

Washington nem elsősorban jazz előadóként ismert, sokkal inkább session zenészként, főleg hip hop előadók (Snoop Dogg, Lauryn Hill etc.) mellett, de dolgozott együtt olyan legendákkal is, mint Wayne Shorter, Herbie Hancock, vagy Kenny Burrell, emellett kiadott három szólólemezt, magánkiadásban. Stílusára, megszólalására a bebop és az ennek folyásirányában gyökerező west coast jazz mellett John Coltrane, Albert Ayler és Ornette Coleman hatását szokás kiemelni, az albumot hallgatva azonban a helyzet korántsem mindig ilyen egyértelmű. Az pedig különösen érdekes, hogy az egyes – időnként tisztán kivehető – hatások milyen természetességgel folynak át egymásba. Miles Davis bizonyos alkotói korszakainak világa is úton-útfélen visszaköszön, helyenként pedig az olyan kortárs zenekaroké, mint a Cinematic Orchestra, megint máshol Mulatu Astatke fülledt, sötét, sűrű hangzásai. A hatások azonban nem determinálják a zenei anyagot, amely pont attól lesz mai, hogy a hatások puszta reprodukálásán felülemelkedve, jól hallható gyökerek mentén hoz létre valamit, ami nem feltétlenül új, de nagyon is Kamasi Washington sajátja. Azok a csillagugrások, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt még gyakorlatilag természetes velejárói voltak a jazz fejlődésének, manapság már nem lehetségesek. A korábban még stílus-idegennek számító hatások és ezek szintézise mentén találta meg a jazz a maga menekülő útvonalát, ezzel az attitűddel azonban nincs egyedül. Ezt az általános tendenciát felesleges negatív, vagy pozitív előjellel ellátni, a kérdés jóval összetettebb ennél. Néha azért nem kellemes szembesülni azzal, hogy a változatosság és a különlegesség zászlaja alatt mennyire veszélytelenné és homogénné vált a kulturális tér egy jelentős szelete. Zárójel bezárva.

Az album hosszúsága (2 óra 53 perc) igazából még annak fényében is nehezen megmagyarázható, hogy töltelék dalokról nem beszélhetünk vele kapcsolatban. A cím akár egyfajta indoklásként is felfogható, a lemez pedig szépen építkezik, bár nincs egyetlen vezérfonal, kikristályosodott koncepció, ugyanakkor érezhetően van egyfajta utazásjellege: van indulás, vannak a dinamikát meghatározó, dramaturgiailag fontos pontok és van megérkezés, lezárás. Lehetséges akár dalonként is hallgatni, időnként elővéve, mégis azt mondom, hogy megéri nekiülni és végighallgatni, a jazz által kiváltani hajlamos aktív, koncentrált tudatállapotot ugyanis képes fenntartani, még ilyen hosszú időn keresztül is.

A három lemez három egységet jelképez a teljes művön belül, ezek mindegyike külön címet kapott, az általuk felvázolható utazás pedig nem a jövőbe, sokkal inkább a múltba vezet. A zenei anyagot tekintve azonban ez a koncepció nem érhető tetten, az egyes hatások ugyanis folyton keverednek egymással. Ami tényleg egészen figyelemre méltó, hogy teljes természetességgel folynak egymásba a sétáló basszus lábnyomaiban méltóságteljesen vonuló tenorszólók pillanatnyi ragtime menetekkel, hogy aztán a semmiből előkúszó kórusok oldalvizén beszivárgó, félelmetesen rikoltozó Archie Shepp imitációknak adják át a helyüket. A jazztörténet jelentős szeletei sejlenek fel, akár egyetlen dalon belül is, az összkép mégsem hallatszik egy pillanatra sem zavarosnak, vagy eklektikusnak. A szólók nem jutnak központi szerephez - legalábbis nem annyira, amennyire ez a jazzel kapcsolatban megszokott lenne -, inkább csak színeznek, viszont nagyon okosan jelzik a dalok dramaturgiailag fontos pontjait. Washington hangszerkezelésére leginkább John Coltrane volt hatással, a lágyan megformált és kitartott hangok terén éppúgy, mint a dalok végén időnként elszabaduló már-már free jazzbe hajló futamok esetében, ezekben azonban egyértelműen ott van Albert Ayler, hektikusan ugráló és Archie Shepp, helyenként tétovázó, unatkozva lázadozó stílusának visszhangja is. Máskor, főleg a trombitával uniszónóban játszott részek esetében Miles Davis második kvintettje köszön vissza, ahogy helyenként a megkettőzött szaxofonok háttérfüggönyében is ott van az ebben a zenekarban játszó Wayne Shorter befolyása. A második Davis kvintett hatására jó példa a Seven Prayers kvázi-crescendója, amiben a markánsan felrajzolt, időnként felerősödő, majd magukba belenyugvó témák hátterének hirtelen váltásai a Nefertiti címadóját juttatják a hallgató eszébe. Brandon Coleman billentyűs hammond hangzását nem lehet eleget dicsérni, a Frakk (a macskák réme) óta nem hallottam ilyen cseppfolyós, mégis rétegzett hammond orgonát. Coleman egyébként a billentyűs hangszerek széles skáláját vonultatja fel, tőle származnak az elsőre teljesen fura, mégis odaillő kórusok is. A zongorajátékára leginkább Herbie Hancock szélesen terpeszkedő, fölényes stílusa volt hatással. Összesen tíz zenész játszik a lemezen, dobosból és bőgősből egyaránt kettő van, emellett három fúvós: Washington tenorja mellett Igmar Thomas trombitál, Ryan Thomas pedig harsonán játszik, időnként Curtis Fuller módjára elnyújtott, nyugodt, kellemes stílusban.

Az albumon ketten is énekelnek. Patrice Quinn dallamai egyáltalán nem a jazz irányából építkeznek, sokkal inkább gyökereznek a hetvenes évek funk és soul világában, ritmikában pedig időnként a modern – akár elektronikus – zene lenyomata is kihallható belőlük. A (mély) férfi énekhang (Dwight Trible) leginkább érdekes kontrasztként van jelen. A vokális dalok elhelyezkedése nagyon jól megmutatja az album pontosan felépített dramaturgiáját, helyenként pedig érdekes kapcsolatok figyelhetőek meg a vokális és a hangszeres darabok között: a Rythm Changes (énekelt) dallamai a Leroy and Lanisha című dalban hangszeresen térnek vissza, ott azonban elszabadult, mégis dinamikus, átgondolt free jazzbe torkollnak. A Re Run és a Re Run Home szintén egymás variánsai, itt azonban a dallamok alapját jelentő zenei háttér változik, utóbbi esetében jönnek elő a korábban már említett Mulatu Astatke hatások, a fúvósok zümmögő, elcsúszó uniszónójában. A ritmikai lüktetést illetően pedig párhuzamként felhozható a Heliocentrics, helyenként talán Fela Kuti, esetleg az Antibalas is.

Az albumon mindössze kettő nem saját dal hallható, ezek egyike Debussy Clair De Lune című impresszionista darabja, érdekes variációkkal, a másik pedig a Cherokee című standard, amelynek akkordmenetét Charlie Parker is felhasználta a KoKo című klasszikus darabjában, a negyvenes években. Az album múltba hajló íve egyébként az ilyen dalok mentén mutatkozik meg, de ide sorolható a szintén a harmadik (The Historic Repetition címre keresztelt) lemezen szereplő Malcom’s Theme is. Malcolm nem más, mint az 1965-ben meggyilkolt Malcolm X, a fekete polgárjogi mozgalmak egyike legfontosabb alakja, aki a hatvanas évek elejéig, a Nation of Islam tagjaként még mint a mozgalom szélsőséges ágának szószólója tevékenykedett, az utolsó éveiben azonban sokkal békülékenyebb hangot ütött meg és méltán lehetett volna Martin Luther King társa a faji előítéletek lebontásában, ha nem gyilkolják meg. A dalban hallható egy rövid részlet az egyik beszédéből, amelyet valamikor az utolsó éveiben mondott el. Ezen a ponton ér össze múlt és jelen és mutatkozik meg a lemez valódi mondanivalója, ami épp olyan fontos napjainkban, amilyen fontos volt ötven évvel ezelőtt is. Ezt a gondolatot húzzák alá a záró The Message kétségbeesett tenorfutamai.

Az albumot dalonként tárgyalni talán felesleges lenne, ahogy az is, ha azt próbálnánk megfejteni, mennyire jazz, amit itt hallunk, mennyire viszi előre a jazz műfaját, mennyire fontos, képes-e elindítani valami új vonulatot a jazzben? Azt kijelenthetjük, hogy amit hallunk az nem lehet más, mint jazz, ami ráadásul deklaráltan jazz akar lenni, annak modern, mai formájában. A jazz műfaja egyáltalán nem halott, erre pedig nincs jobb bizonyíték, mint azok a halott műfajok, amikről már rég nem beszél senki, a nevüket is elfelejtettük, ellentétben azokkal, amelyekről hetente születnek nekrológok, a haladás dekadenciája mégsem képes a föld alá temetni őket.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://benwayrecords.blog.hu/api/trackback/id/tr87507580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.