Flo & Eddie

2015. április 27. 19:02 - Rátosi Milán

00floeddie.jpg

Az ember – szerencsére – hajlamos időről időre revideálni az elavulttá vált nézeteit. Az ilyesmi néha talán nehezen megmagyarázható, esetleg betudhatjuk - némi önelégült vállveregetés közepette - az időközben lecsapódott élettapasztalat megnyilvánulásának is, mondván megértünk hozzá, hozzáértünk. A nehezen megmagyarázhatóságnál maradva azonban kénytelenek vagyunk szembesülni azzal, hogy a korábban szőnyeg alá söpört, lesajnált, makacsul ignorált dolgok végig ott várakoztak ravaszul a margón, a pillanatok megfelelő konstellációjára várva. Mondjuk, egy gyanútlan délután feltesszük a Magdalenát és Frank Zappa egy korábban, nem is ok nélkül szigorúan elutasított zenekarának, inkább csak másodikra nyilvánvaló értékei domborodnak ki, az addig determináló kritikai észrevételek pedig lassan a háttérbe vonulnak.

Az 1970-től 71-ig létező Mothers Of Invention (’71-ben már csak Mothers) mindig is hajlamos volt heves ellenérzéseket kiváltani belőlem, ennek elsődleges oka természetesen a poros, mélyektől megfosztott, bootlegekre hajazóan dinamikátlan hangzás volt. Emellett nem szabad megfeledkezni a végeláthatatlan duma-hegyekről sem, melyeket nem fonnak körbe a Zappára nagyon is jellemző kacifántos, cirkalmas dallamok. A maga idejében mégsem keltett számottevő ellenállást a rajongók körében, holott ez indokolt lett volna, elvégre Zappa röpke egy év alatt nem csak a zenészeit cserélte le, de a zenéjét is. A Freak Out! megjelenése óta eltelt négy év alatt azonban a rajongótábor hozzászokott Zappa zenéjének folytonos változásához, annak a korszaknak az alapvetően nyitott légkörében ráadásul az ilyesmi még sokkal kevésbé jelentett kockázatot, főleg egy marginális előadó esetében. Az új zenészek között pedig volt két ismert arc: Howard Kalyan (Phloresent Leech, azaz Flo) és Mark Volman (Eddie), akik korábban a The Turtles frontembereiként értek el sikereket, nem utolsósorban a mai napig ismert Happy Together című slágerüknek köszönhetően. A kialakult zenei világukat Zappa hozzáigazította a saját elképzeléseihez, a zenekar pedig kapott egy olyan koncepciót, amely korábban csak érintőlegesen volt jelen a Mothers Of Invention zenéjében. A rock ’n roll zenekar antropológiája csak nevében tudományos, a hangzatos elnevezés valójában egy meglehetősen sikamlós koncepciót takar, amiből szinte teljesen eltűntek azok a társadalmi, politikai szatírák, amik Zappa zenéjét jellemezték az előző években, a narratíva súlypontja ehelyett áthelyeződött a zenekar és a velük pajzán szimbiózisban létező groupiek (Utazó múzsák, akik lelkét a zene imádata hatja át – ahogy a többek között Zappa köreibe is tartozó Pamela Des Barres fogalmaz.) dialektikájára.

A hátsó gondolatokat előtérbe toló koncepció azonban nem csak a dalszövegekben, hanem az előadásban is megnyilvánult, a megformálás pedig rámutatott arra, hogy Zappa valójában teljesen újfajta zenei területek feltérképezésére (is) használta ezt a felállást. Kaylan és Volman hozták magukkal a Turtles-ben megismert vokális harmóniákat, ezek elsődleges forrása a Beach Boys, valamint az ötvenes évek a capella bandái és a harmincas évek barbershop kórusai, amelyek gyökerei részben a gospelek irányába mutatnak. A vaudeville hatását gyakran szokták kiemelni, ami ezt a felállást illeti, ez azonban csak részben igaz. A vaudeville a XVII. századi születése óta többször is átváltozott, eredetileg csupán zenés közjátékot jelentett az utcai mutatványosok rögtönzött előadásaiban, önálló műfajjá csak később vált, azonban akkor sem kellően kikristályosodott attribútumok mentén. Zappára leginkább a rögtönzött és a megírt részek karneváli hangulatú, meglepetésszerű, vagy sokkal inkább annak ható váltakozása volt hatással. A Mothers Of Invention előadásainak performativ jellege ezáltal sokkal világosabb keretek közé került, a rögtönzések azonban leginkább a történetek szöveges előadására korlátozódtak, a hangszeresek irányított improvizációi jórészt kikerültek a repertoárból, a helyüket pedig hosszú szólók vették át.

A végeláthatatlan szólok és a sokszor csak elsőre humoros szöveg-rögtönzések pedig sokáig elvágtak attól, hogy ne úgy tekintsek erre a zenekarra, mint Zappa egy olyan kitérőjére, amely zeneileg nem mindig képes hozni az elvárt nívót, és ami a maga idejében minden bizonnyal találkozott a közönség egy részének elvárásaival – nem is érdem nélkül -, azonban az értő füleket nem kereste magának. Aztán szép lassan a korábban is érzékelhető dolgok egyre nyilvánvalóbakká váltak: nagyon érdekes, ahogy Zappa az énekeseket - a dalok sugalmazásaitól tulajdonképpen függetlenül –hangszerként használja, ráerősítve az egyébként is meglévő feszültségre, ami Kaylan és Volman eltérő hangfekvéséből adódik. Ami a dinamikát, annak fokozását illeti, ez a duó egyszerűen utánozhatatlan. A pontosan eljátszott, de sokszor tétova és üres zenei anyag réseit ők töltik fel és húzzák az egészet maguk után, sokszor úgy, mintha tudomást sem vennének a körülöttük elhangzó nüanszokról, mégis rutinosan és mindvégig élesen haladnak együtt a dinamika fővonalával.

Azt nem állítanám, hogy ez a felállás lett a kedvencem, a hibái, a korábban felvázolt hiányosságai most is ugyanúgy érzékelhetők. Azt sem mondanám, hogy az értékeit eddig nem vettem észre, inkább arról van szó, hogy a dolgok a megfelelő helyre kerültek. Nem baj, ha néha elővesszük a korábban gránitba foglalt ítéleteinket.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://benwayrecords.blog.hu/api/trackback/id/tr727403798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.