(Helyzetjelentés az eseményhorizontról) King Crimson - Live At The Orpheum (2015)

2015. január 25. 19:27 - Rátosi Milán

orpheum.jpg

"A King Crimson inkább egy munkamódszer, semmint egy zenekar… Amikor olyan zene akar életre kelni, melyet csak a Crimson játszhat el, előbb-utóbb el is játssza azt." – Robert Fripp

A legfontosabb kérdés számomra az új King Crimson albummal kapcsolatban az, hogy képes-e beleilleszkedni abba a folytonosságba, amelynek elsődleges imperatívusza a folytonos megújulás, önmagához képest. Ezt a folytonos megújulást progresszívnek, előremutatónak nevezni tévedés lenne, a King Crimson ugyanis soha nem a jövő zenéjét játszotta, az ő zenéjük soha sem előre, sokkal inkább oldalra-mutató volt. Egyetlen más zenekart sem tudnék mondani, amelynek a mércéje kizárólag önmaga lenne, ennek egyik fontos záloga mindig is az volt, hogy az egyes inkarnációk folyton a saját létezésük értelmének megfejtésére fókuszáltak, anélkül, hogy végső formát kerestek volna a zenének.

2008-ban aztán olyan történet a zenekarral, amit azóta is nehezen tudok megemészteni: a saját háta mögé nézett. Utólag talán értelmezhető az a rövid turné Adrian Belew búcsújaként is, ha feltétlenül valami elfogadható indokot akarunk keresni. Ha pedig valamilyen folytonossági kulcsot keresünk a mostani albummal, adódhat Gavin Harrison személye, aki 2008-ban dobolt először a King Crimsonban, majd – hivatalosan csak vendégként – szerepelt az A Scarcity Of Miracles címmel, Jakszyk, Fripp and Collins néven kijött albumon, melynek az alcíme (A King Crimson ProjeKct) olyan sugallatokat rejtett magában, amikre a legkevésbé sem lehetett volna asszociálni a zene alapján. A megjelenése óta eltelt alig három év alatt a lemez aztán szépen kanonizálódott, nem csak a minősége okán, de azért is, mert szépen illeszkedik abba a legkevésbé sem rendhagyó hagyományba, ami a King Crimson sajátja. A kritikák azonban finoman szólva is felemásak voltak. A lemezen hallható felállás csak nyomokban tartalmazta a korábbi években a zenekarban megfordult muzsikusokat. Tony Levin vendégzenészként szerepelt, Mel Collins pedig a hetvenes évek elejének szerencsére csak rövid ideig együtt alkotó felállásából tért vissza. Az ő hangszerkezelését rengeteg kritika érte, valljuk be, nem is teljesen alaptalanul. A King Crimsonban 1974-ben szerepeltek utoljára fúvósok (többek között Mel Collins is, de csupán vendégként), az a hangzásvilág pedig azóta teljesen elidegenedett a zenekartól, így ez egyfajta visszalépésként is értelmezhető. Collins súlytalan tenorja és bántóan kommersz módon kezelt szopránja mégsem volt igazán feltűnő a lemezen, mert szépen illeszkedett a zenei szövetbe és kellően diszkrét maradt ahhoz, hogy inkább csak egy odaillő árnyalatként hangozzék. Jakko Jakszyk kellemes, de erőtlen hangjával ugyanez a helyzet, ő ráadásul gitárosként szépen szól, és nagyon jól tud együttműködni Robert Fripp-pel. Adrian Belew hiánya itt még fel sem tűnt, a Jakszyk, Fripp and Collins ekkor csak egyszeri projektként lett elkönyvelve. 2013 szeptemberében aztán bejelentették, hogy a King Crimson ismét aktivizálja magát, egy teljesen új, hét fős felállásban. Három dobossal.

A több dobost foglalkoztató felállás Michael Giles 1970-es távozása óta foglalkoztatta Fripp-et, Giles ugyanis képes volt egyszerre rock és jazz dobosként is működni a zenekarban, az őt csupán session zenészként követő Andy McCulloch alapvetően klasszikus hátterű dobos volt, annak ellenére, hogy rock bandákban játszott, Ian Wallace pedig egyértelműen a jazz irányából érkezett a King Crimsonba. Ornette Coleman szerint, ha a dobos játszik a többiekkel, az jazz, ha a többiek a dobossal, az rock. A megfogalmazás természetesen nem feltétlenül pontos, de Robert Fripp-nek a King Crimson 1972-es megreformálásakor pontosan két olyan dobosra volt szüksége, akik megtestesítik ezt a két különböző attitűdöt. A Jamie Muirt és Bill Brufordot magáénak tudó felállás csupán néhány hónapig volt együtt, a szerepek itt azonban érdekesen felcserélődtek. Az improvizatív hátterű Jamie Muirt követte a zenekar, Bruford pedig igyekezett egyben tartani a nélküle egyébként minden bizonnyal széteső, az ezoterikus, néha talán értelmetlen stílusban doboló Muir által irányított zenét. A két dobos felállás legközelebb a kilencvenes évek közepének dupla triójában tűnt fel, ott azonban más volt a zenekar alapvető koncepciója. 2008-ban Pat Mastelotto és Gavin Harrison duója pedig erősen ad-hoc jellegűnek tűnt. 2013-ban melléjük érkezett harmadiknak Bill Rieflin, aki korábban játszott kisegítőzenészként az R.E.M.-ben, a nyolcvanas években a Ministryben, a Revolting Cocks-ban (!!!!), és néhány másik, Al Jourgensenhez köthető industrial formációban is. 1999-ben és egy évvel később készített két szólólemezt Robert Fripp-pel (és Trey Gunn-nal), majd 2006-ban a Slow Music Project-ben játszottak együtt (ennek a tagja volt többek között Peter Buck R.E.M. gitáros is), Fripp pedig stúdiózenészként tagja Rieflin The Humans nevű formációjának, melyben Fripp felesége, Toyah Wilcox énekel. Rieflin feltűnése egy új King Crimsonban tehát bele volt kódolva az elmúlt évek történéseibe. A három dobos koncepciója ezzel együtt sem teljesen világos, mivel a programot régi, több évtizedes nóták jelentik, szükséges volt, hogy ezeket egy új felállás, valamilyen radikálisan új olvasatban dolgozza fel. A három dobost hallva mégsem érzem, hogy legalább egyikük (mindegy kicsoda) ne lenne felesleges ebben a zenekarban. A nyolcvanas évek gamelán-hatású lüktetését (esetleg a dupla triót) visszhangzó témáik ezzel együtt is nagyon különlegesek. A színpadképet eléggé felborították, a dobosok ugyanis a színpad előterében vannak, mögöttük egy emelvényen a többi zenész. 


A nyolcadik King Crimson inkarnáció alapját tehát az A Scarcity Of Miracles lemezen hallható felállás adja, kiegészülve két dobossal. Adrian Belew (aki a ProjeKct 1,3,4-t leszámítva 1981 óta vett részt a zenekar munkájában) pedig már nem tagja a King Crimsonnak. Az általa hagyott űr jelenti ennek a felállásnak a legnagyobb problémáját, még úgy is, hogy az itt játszott repertoár jelentős része még az ő érkezése előtti időre datálható, a helyére érkezett Jakko Jakszykkal azonban képtelenség összehasonlítani. Jakszyk sem erőben, sem dinamizmusban nem képes még csak megközelíteni sem Belew-t, gitárosként rendben van, de a lemezen hallható témáiban egy pillanatra sem hallatszik a saját hangja. Sem énekesként, sem gitárosként nem találta meg a helyét a King Crimson folytonosságában. Belew távozása ezzel együtt is logikus lépés és az egyik legerősebb bizonyíték amellett, hogy a zenekar valóban új utakra akar lépni, még akkor is, ha ez nem konstituálódik a jelenben, sokkal tűnik a közeli jövő ígéretének.

Belew hiánya mellett a második fontos a probléma a repertoár. Nagyon sokan örültek annak, hogy a zenekar leporol olyan nótákat, amiket akár több mint 40 éve nem játszottak el, a program gerincét pedig a hetvenes években készült dalok adják, azonban így elég nehéz nem egy (újabb) nosztalgia zenekarnak látni ezt a mostanit, úgy, hogy az ilyesmi 2008 előtt még csak fel sem merülhetett. Robert Fripp nyilatkozatai („All the music is new, whenever it was written.”) sem tűnnek többnek egyszerű magyarázkodásnál, amik ráadásul teljesen feleslegesek, mert akik ezeket a nótákat akarják hallani, azoknak teljesen mindegy, hogy mennyire új, vagy friss az előadás, akik pedig újdonságra vágynak, nos, nekünk ez nem több porhintésnél. A set listeket elnézve tény, hogy a program így is iszonyú erős, újdonságként vannak három dobos témák, két dal a Scarcity Of Miracles-ről, soha korábban nem játszott nóta (One More Red Nightmare), valamint a kötelezők mellett olyan unikumok, amik mindenképpen érdekesek lehetnek egy ilyen hangszerelésben.

A mindössze 41 perces lemezt egy 3 perces intro nyitja, amiben (szalagról) megszólal az Islands címadójának rejtett trackje, néhány pengetés a Lark’s Tongues In Aspic első tételéből (minden bizonnyal ez következett a tényleges koncerten), valamint egy, néhány kósza dallamfoszlánnyal kísért gerjedés Robert Fripp előre felvett vonósnégyese felett. Ezt követi az 1974-ben megjelent Red, eredetiben hidegrázást okozó tétele, a One More Red Nightmare. Az előadás egy része kiábrándító, a többi becsületes, de közepes. A három dobos kissé talán eklektikusan van jelen, Jakszyk pedig nem tudja elénekelni ezt a nótát. Ez nem ének, ez nyekergés. Collins a tenorja teljesen felhígítja az egyébként szigorú nyitótémát, az előadásnak pedig nincs igazi oka, a nosztalgián kívül, aminek nincs helye ebben a zenekarban – bár a helyzet kezd rám cáfolni.

A Banshee Legs Bell Hassle egy Gavin Harrison által írt dobos átvezető, nagyon jó, de kevesebb, mint 2 perc, amit a ConstruKction Of Light szerencsére instrumentális olvasata követ. Itt csak 2 dobost hallunk (Rieflin billentyűzik), akik viszont gyönyörűen osztják meg a témákat egymás között, Harrison lábdobjai korábban nem érzékelt dinamikát visznek a dalba, Tony Levin stickje sem szól olyan oda nem illő módon, mint 2008 nyarán, az igazi meglepetés viszont Mel Collins, aki nagyon jól megtalálta a helyét. A tempó visszafogott, a lezárást még érlelni kell, a dal vége – ahol Collins fuvolán idézi meg néhány foszlány erejéig Belew énektémáját – mintha véletlenül került volna oda.

A Letters jobb, mint bármelyik hetvenes évekbeli élő változata, még Jakszyk énekének erőtlensége is képes a dal tragikumától való elcsuklás halvány illúzióját kelteni, a korábbi élő változatokkal szemben az előadás hűen megidézi a stúdióváltozat epikus jellegét. A szintén az Islands albumon megjelent Sailor’s Tale meg az album csúcsa. Collins hiába veszik el három hang után a szólójában, Fripp félelmetesen megszólaló gitárja mindent helyre tesz, a dal végén egyedül marad azzal a fénysebességgel vakart, ereszkedő témával, ami az utolsó hang elhalása előtt betölti az egész teret, a tapsorkán kitörését megelőzően eluralkodó öklömnyi, döbbent csend pedig a dal szerves részévé, lezárásává válik. Utolsóként ezen a lemezen csak két dal jöhetett számításba. Gondolom sokan várták a 21st Century Schizoid Man-t, amit szerintem a dupla trió 1996-os verziója után teljesen felesleges újra eljátszani, ott az a dal célba ért, már nem lehet semmit hozzátenni. A másik lehetőség a lemez lezárására a Starless volt/lett, Jakszyk ezzel az előadással a musical szak első rostáján kihullott volna, a dal zenitjét és nadírját egyszerre jelentő középrész teljesen súlytalan, ez a változat inkább a hangszerelésbeli finomságok miatt érdekes és kellemes hallgatnivaló, de köszönő viszonyban sincs a korábbi élő változatok jeges iszonyatával és azzal a kétségbeesettségbe hajló izgalommal, ami a sokadik hallgatás után is ugyanolyan erősen van jelen.

A lemez hangzása nagyon jó. Kicsit féltem attól, hogy bántóan digitális lesz ez a megszólalás, ez kicsit be is jött, a keverésnél viszont nagyon okosan vettek vissza a hangerőből: egy ilyen alapvetően mélyre hangolt megszólalás esetén ez kifejezetten jót tesz, rendesen feltekerve a hangerőt a zene kinyílik, a hangszerek pedig szépen elkülönülnek egymástól. A három dob sincs annyira előtérben, mint korábban vártam. Robert Fripp megszólalása egyértelműen más, mint a korábbi években megszokott. Sokkal karcosabb, ráadásul a turnéra nem a megszokott technikát vitte magával, soundscape-ek egyáltalán nincsenek, a koncert előtt megszólaló vonósnégyesek is előre felvett anyagok. A gitárkezelése egyértelmű visszautalás a hetvenes évekre és ezt némi kritikai éllel is megfogalmazhatnám, de minden hangja tökéletes. Akárcsak Tony Leviné. Ehhez pedig nincs mit hozzátenni. Levin nélkül akkor sincs King Crimson, ha éppen nem is játszik a zenekarban.

A végére csupán egyetlen kérdést maradt: létezik-e a King Crimson, abban a hagyományos, folyton a saját megújításán munkálkodó, könyörtelenül idegen értelemben? Egyelőre biztosan nem. A kósza hírek 3 új dalról szólnak és újabb turnéról, szóval az egyelőre elég hangsúlyos. Az új lemez pedig nagyon jó, de képtelen vagyok az életmű megfelelő helyére illeszteni, a dalok ugyanis bármennyire csinosak, nem tudják feledtetni a tényt, hogy már hallottuk őket korábban.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://benwayrecords.blog.hu/api/trackback/id/tr657108537

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.