Weather Report – Mr. Gone (1978)

2013. december 29. 16:14 - Rátosi Milán

 mr gone2.jpg

A Weather Report 1970-ben alakult meg, a korábban Miles Davis második kvintettjében tenor szaxofonon játszó Wayne Shorter, valamint az In A Silent Way és a Bitches Brew albumokon szereplő, de Davisszel sosem koncertező Joe Zawinul (billentyűs hangszerek) és a bőgős Miroslav Vitous közreműködésével. Utóbbi szereti hangsúlyozni, hogy a zenekar terve eredetileg az ő fejéből pattant ki, a jazz zenekarok alakulásának körülményeit ismerve azonban időgép legyen a talpán, aki tudja az igazat. A Weather Report tulajdonképpen fúziós jazz groupként indult és maradt is a későbbiekben, maga a kifejezés azonban sem velük, sem bárki mással kapcsolatban nem feltétlenül helytálló. A hetvenes évek elején az egyes stílusok részben élesen elváltak egymástól, részben pedig kevesebb is volt belőlük, mint ma. A rock és a jazz nem csak bizonyos zenei formák, de legalább annyira kulturális attitűdök és azok mindenféle attribútuma mentén vált el egymástól. A fúziós jazz (vagyis a rock bizonyos elemeit a jazzbe integráló) stílus leginkább a zenei sajtó fantazmagóriája, ugyanakkor bizonyos zenekarok belehelyezték a jazzt egy sokkal alapvetőbb ritmikai és harmóniai környezetbe, a dalszerkezeteket átszabva pedig létrejött valami, ami biztos nem jazz, nem is igazán rock, jobb híján talán nevezhető fúziós zenének. A Weather Report nem egészen ilyen.

Az 1970-ben kijött Bitches Brew jelentőségét semmiképp sem érdemes túlbecsülni, egy – jelen esetben félig-meddig, csak teoretikusan létező – zenei irányzat ritkán köszönheti a születését egyetlen albumnak, mindenesetre árulkodó, hogy a korszak meghatározó fúziós zenekarait (Weather Report, Headhunters, Mahavishnu Orchestra, Return To Forever, de idecitálható a Lifetime is) kivétel nélkül olyanok alapították, akik játszottak ezen a korongon, és néhány korábbi Miles Davis lemezen. Ezeket a zenekarokat vizsgálva szépen megmutatkozik a fúziós, vagy jazz/rock stílus elnevezés csalóka mivolta.  A keleti hatásokat jazz-zel keverő Mahavishnut leszámítva leginkább a billentyűs hangszerek dominanciája figyelhető meg, ami szépen párhuzamba állítható a technológia fejlődésével. A rock alapvetőbb ritmikai lüktetése megjelenik ugyan, de nem meghatározó, inkább csak színező elemként, ennél is hangsúlyosabbak a funk hatások, amely stílus ebben a korszakban még szintén elvált a rocktól, nem kis részben a faji demarkációs vonalak mentén. A Weather Report zenéjében nagy hangsúlyt kapnak a billentyűs hangszerek, a dalok sok tekintetben fonódnak össze a jazzel, tele vannak rögtönzéssel, ugyanakkor határozott körvonalak mentén felrajzolhatók. A funk hatások az 1973-as Sweetnighter albumon jelennek meg, Miroslav Vitous bőgős itt adja át a helyét előbb Andrew Whitenak, majd az egy évvel később megjelent Mysterious Traveller lemezen Alphonso Johnsonnak. A Weather Report zenéje mindvégig érzékeny kapcsolatban állt a korral, amelyben született, ebből a szempontból egyértelmű a párhuzam Herbie Hancockkal. Mindkét esetben megfigyelhető, hogy magukévá tették az adott időszak zenei felszínének bizonyos rétegeit, de ez egyik esetben sem jelentett egyértelmű meghajlást a nagyobb közönség igényei felé.

A Weather Report nagyjából a hetvenes évek közepén kezdett beengedni bizonyos világzenei hatásokat, melyek az 1976-ban megjelent Black Market lemezen lettek igazán meghatározóak. A felállás itt több szempontból is átmeneti volt, a dobok egy részét a Mahavishnuból ismerős Narada Michael Walden, nagyobb részét pedig a korábban Frank Zappánál játszó, majd egy évvel később a Genesis turnézenekarába távozó Chester Thompson játszotta fel. Ennél is komolyabb változás volt az itt még csak két számban játszó Jaco Pastorius csatlakozása. A mindössze huszonöt éves Pastorius olyat csinált a basszusgitárral, amit korábban senki. A teljes hangszer zenekarbeli szerepét formálta át. Magyarul is megjelent életrajzát, Bill Milkowski tollából mindenkinek ajánlom, főleg azoknak, akik szeretik a rémtörténeteket. Számomra legalábbis kifejezetten rémisztő, hogy lesz a világ legjobb basszusgitárosából néhány év alatt hajléktalan, aki feltéve az i-re a pontot, halálra vereti magát egy három danos karate mesterrel. Mondom, érdekes történet. 

Pastorius érkezésével újfajta dalszerzői potenciál is a csapatba költözött, az 1977-ben megjelent Heavy Weather (rajta a zenekar legnagyobb slágerével, a Birdlanddel) kereskedelmileg, valamint a dalok összefogottságát és minőségét tekintve is előrelépést jelentett. A szokásos menetrendnek megfelelően, egy évvel később jelent meg a csapat következő lemeze, a Mr. Gone. A cím a rossz nyelvek szerint Wayne Shorterre utal, aki mindössze két dal jegyez az albumon, a szaxofonja, ha tenorról, ha szopránról van szó pedig kevéssé hangsúlyos. Shorter és Zawinul (a tényleges zenekarvezető) között minden bizonnyal létezett egy konszenzus, ugyanis Shorter többnyire két nótát szerzett a többi lemezre is, a hangszerének hangsúlytalanságával kapcsolatban viszont a rossz nyelvek nem hazudtak. A Mr. Gone egy kissé elüt az előtte és utána következő Weather Report lemezektől, Down Beat magazin erről meg nem feledkezve 1/5-re értékelte, kisebb csörtét okozva Zawinul és a lap között. Az album még a MIDI korszak előtt készült, Zawinul hangzásai ennek ellenére rendkívül sokszínűek, nagyon rétegzett és nagyon beborít mindent. Még Pastorius basszusát is, néha roppant zavaró, hogy a basszus hangjáról előbb le kell fejteni a csillogó, helyenként szándékosan giccses szintetizátor szőnyeget. Nagyon jó példa erre a River People című dal, a basszus akkor válik a maga önállóságában igazán hallhatóvá, mikor Pastorius elkezd az ütem elé, mögé, köré játszani, a dal pedig elszabadul, feldúsul. Verhetetlen ez a groove, közben pedig a jazz sehol nincs, ez gyakorlatilag egy diszkó darab. 

Pastorius másik szerzeménye a lemezen a Punk Jazz, a szerző egyik emblematikus dala. Teljesen esze hagyottan swingelő bevezetővel indul, ami aztán – talán – túlontúl megmunkált középrészbe torkollik, a basszusgitár viszont gyönyörűen szól, az átvezetésekben pedig nagyon szépen hallatszik a hangzás kimunkáltsága. Pastorius producerként is közreműködött, néhány hangszerelésben is benne volt a keze, ahogy a keverésben is, ez azonban nem akadályozta meg Zawinult abban, hogy szinte mindent szintetizátorba burkoljon. A kibővült technológiai lehetőségek folytán, a hangzásokkal való kísérletezés jelenti a valódi különbséget a többi Weather Report albummal. A kísérletezés természetesen a korábbiakban is jelen volt, a gyakorlatilag végtelen lehetőséget biztosító MIDI (egy olyan szabvány, amely a különböző szintetizátorok és stúdióeszközök összekapcsolásával teljesen újfajta lehetőségeket teremtett) korszak hajnalán, azonban még valódi teljesítményt jelentett ilyen sokszínű és gazdagon rétegzett zene létrehozása. Az albumot ócsárlók ellenben joggal hozták fel, hogy ezek a rétegek maguk alá temettek rengeteg hangszerelésbeli finomságot, amik mind ott vannak, csak mélyen eltemetve. Ettől ekkora kihívás ezt az albumot hallgatni. A Weather Report többi lemezét ismerők számára ugyanakkor teljesen újfajta hangulati árnyalatok is megjelennek, amelyek helyenként élesen elütnek a zenekar többi munkájától. Wayne Shorter két dala közül az egyik (Pinocchio) már megjelent Miles Davis Nefertiti című albumán, 1967-ben. Itt tulajdonképpen csak a Shorterre nagyon jellemző, kacifántos dallam hangzik el, szólók nélkül, a korra jellemző hangzásvilágban. Rendhagyó felvétel, abból a szempontból, hogy bármennyire színezi is ki Zawinul mindenhol jelen lévő szintiszőnyege, nagyon jazzesen hangzik, Pastorius meg fénysebességgel vakarássza a bundokat, játszik minden ellenében és minden mellett. Shorter másik dala, a The Elders még érdekesebb. Egy atmoszférikus darab ütősök nélkül, az ütősnek hallatszó zajokat valójában Pastorius hozza elő a basszgitárjából, Zawinul félelmetes hangzásai és Shorter folyton a háttérből előkúszó, elfolyó, mégis markánsan simogató dallamai közepette. 

A Weather Report életművének végighallgatása után pedig nem lehet más a végkövetkeztetés, mint, hogy a fúziós jazz egy nagyon teoretikusan létező műfaj. A zeneipar célja a fúzióval nem volt más, mint a különböző közönségrétegek egyesítése – a fúzió valójában erre és nem a zenére vonatkozott. A rock és a jazz nagyon különböző műfajok, ami azonban nem zárja ki a kapcsolatot kettejük közt, az egyesülésre azonban egyikük sincs és nem is volt rászorulva. A Weather Report inkább jazz, semmiképp sem rock, a zenei mivoltukat viszont felesleges megkérdőjelezni, ahogy azt sem, hogy létezik olyan zene, ami felhasznál ugyan ezt-azt, de kívül áll a műfajokon.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://benwayrecords.blog.hu/api/trackback/id/tr565716209

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

mB · http://frankzappa.blog.hu/ 2014.01.31. 15:17:42

Nekem nagyon kis rálátásom van a dzsesszre, találkozásaink alkalmiak, s ezek egyúttal arra is alkalmak hogy megpróbáljam megfogalmazni magamnak hogy mi is ez valójában. Kis anekdotikus elem, hogy a dzsessz általános (és nagyon erős, megkérdőjelezhetetlen) elfogadottsága, az „értelmiségi zeneként” való beágyazottsága nagyon vidám párbeszédek részesévé tett nemegyszer: zene- (értsd: dzsessz-)barátokkal való beszélgetésekben, mikor jeleztem hogy a stílusnak (még? már?) nem vagyok nagy ismerője vagy barátja, számtalanszor megkaptam hogy „na igen, nem mindenkihez jut el… ehhez bizony meg kell érni, fel kell nőni” – ami nem is olyan finom módja a beszélgetőtárs lehülyézésének. Istenem, de sokszor megkaptam. :-)

Közben meg azt kell tapasztaljam, hogy a meghatározó zenei élményeim majdhogynem a legmesszebb vannak a dzsessztől, és az időnkénti találkozások sem akarják erősíteni ezt a viszonyt. Keresem a műfaj helyét, szerepét, és a fentebbi okosabbakkal való beszéd vagy a rádióban, itt-ott máshol hallott zenék nekem sokkal inkább egy kellemesen hallgatható háttérzene világát festik fel, és nem lett volna merszem leírni ha te nem fogalmazol így a szövegben: sok esetben igényes, dallamos, jól dobolgatható diszkózene :-). (Ez annak fényében különös, hogy a dzsesszt sokak a ritmikai világ hangsúlyosságával jellemzik – ha a dobolhatóság az, akkor rendben, de ha a ritmus elsődlegessége, gazdagsága, akkor tényleg nem értem – eszembe jutnak családi Al Dimeola lemezek, Miles Davis késői diszkói, Babos Gyula és a magyar dzsessz nagyágyúi…).

Érdekes, hogy a személyes dzsesszélményemből hiányzik a SZERKEZET – és hiányoznak a szólamok. A kíséret-szóló kettősét nem tartom két szólamnak: az egyik MINDIG hátul, a másik MINDIG elöl, a szám szerkezete lineáris: megy előre, kibomlik és elhal. Ami viszont VAN, az a sok zenészegyéniség: a dzsessz története számomra érdekes emberek története, amiket kedves, dúdolható „slágerek” kísérnek. Nagy érzelmek, nagy technikák, nagy arckifejezések – és részletmegoldások: egy ILYEN gyorsaság, egy AMOLYAN akkordváltás alkalmazása, egy EMILYEN technikai újítás: mind érdekes lehet, de csak eszközök, a zenét magát, a szerkezetet, a zenei építkezést nem (feltétlenül) érintik. Az „együtt”, a „tudatosság”, a „felépítés” helyett, a „rész”, a „személy”, a „virtus” – bocsának a kicsit csipkelődős fogalmazásért, de ez pont az ami a zenében engem nem érdekel :-). A több lábon állás, a zenei építkezés, az egymásra figyelés (nem feltétlenül improvizációra gondolok): számomra sokkal kézzelfoghatóbban és élményszerűbben megvan olyan „méltatlan” zenekarok munkáiban, mint a Korn, a Metallica, a Sade – illetve a Pink Floyd, akár Suzanne Vega (írt-e dzsessz-zenész hozzá hasonlóan gazdag, sokrétegű, szerkezetében is izgalmas-gazdag dalt?...).

Persze, közben tisztában vagyok vele hogy az ismereteim erős hiányossága miatt nemigen lehet igazam, inkább csak tűnődök – és persze csodálkozom, hisz múlnak az évek és csak nem tud szembejönni egy olyan dzsessz-alapvetés sem, ami közelebb vinne, ami ajtót nyitva. Ezek az ajtók inkább akkor érdekesek, ha visszafelé nyílnak ki, azaz ha maguk a zenészek lépnek ki rajta más irányokba – ezért lehet el nem múló élményem Szalóki Ági „Hallgató” című vagy a Karádys lemeze: együttlét, visszafogottság, ízlés: és MIND a zene, a dalok szolgálatában, kiváló énekesnővel.

Nagyon igaztalan vagyok? :-)

Rátosi Milán · http://benwayrecords.blog.hu/ 2014.02.01. 09:09:25

@mB: A jazz értelmiségi zeneként való beágyazódása tulajdonképpen az utóbbi néhány évtized hozadéka, az okokat kár lenne firtatni, legalábbis abból a szempontból, hogy túl sok van belőlük. Nem lehet elintézni annyival, hogy a rádióban/bárhol fogyasztásra kínált zene egyszerűsége, tartalmatlansága (és most nem a Metallica etc. zenekarokra gondolok) a zenei hallás olyan regresszióját hozta magával, hogy a tömegek csak az érzelmek felszínét hangokba foglaló, a gondolati konstrukciót nélkülöző, nagyon egyszerű darabokat képesek befogadni. - ez az "elitista" álláspont. Önmagában nem is vitatkoznék ezzel, ha nem rendelődne ezáltal a zenehallgatók mellé egyfajta "minőségi" előjel. Érdekes, hogy ez a fajta elitizmus és ezáltal a jazz ilyen magasságokba emelése nem kis részben származtatható Theodor Adorno esztétikájából, aki a jazzt gyakorlatilag szellemi fogyatékos zenei műfajként definiálta. Nem kicsit kalandoztam el. 15 vagy 16 éves korom óta imádom a jazzt. Szerintem nem kell érni hozzá. :) Az tény, hogy idővel egyre inkább értem és egyre inkább tudom élvezni, de ez nem műfaji sajátosság, még csak nem is pusztán a zenéhez köthető, ugyanez a helyzet az irodalommal, filmekkel, színházzal, bármivel.

Ami a szerkezetet illeti, itt vitatkoznék. A jazz dalszerkezete alapvetően más, mint a többi műfajé, ez adódhat a hangszerelésből vagy a jazz műfaji gyökereiből, de abból is, hogy a verze-refrén-verze szerkezetből kibontakozó (ez most nem pontos megfogalmazás) rétegzettség kialakulása "fiatalabb", mint a jazz és abban bizony a jazz keze is benne van. Nekem pontosan az "együtt", "tudatosság" és a "felépítés" fogalmak jutnak eszembe - többek között - a jazzről. A "virtus" nem igazán. Legfeljebb annyiban, hogy elég kötött zenei szabályok között lehet jazzt játszani, minél szabadabbnak tűnik, annál nagyobb elméleti felkészültséget igényel, ahol már a hősködésnek ható virtuozitás is tényező. Ebből a szempontból a free jazz (amiben a free ugye a hatvanas évek színes bőrű polgárjogi mozgalmaira való reflexió, a maga idejében inkább avantgarde jazznek vagy egyszerűen new thingnek hívták) bonyolultsága egyfajta betetőzése volt a folyamatnak.

A szerkezetek azért sem tűnnek könnyen megfoghatónak, mert sokkal bonyolultabb zenei szabályrendszer mentén mozog a jazz műfaja.
Az individualizmus zenei megnyilatkozására nagyon jó példa Miles Davis második kvintetje: a zenészek közti reakciók egyrészt sokkal kevésbé nyilvánvalóak, másrészt sokszor bizony nincsenek ott akkor, mikor az teljesen nyilvánvalónak tűnik. Az a felállás egy nagyon vékony határon egyensúlyozott az avantgarde és az azt megelőző jazz között. Bármikor bármi történhet és meg is történik, viszont olyan zenészek tolmácsolásában, akik minden pillanatban kézben tartják ezt a szabályozott szabadságot - ahogy ők nevezték a zenét. Egymás körül lebegnek. Ha valaki szeretné megérteni a jazzt (nem biztos, hogy erre szükség van, de nekem a megértésben rejlik az élvezet) a legegyszerűbb tanácsom, hogy kicsit másszon bele Miles Davis életművébe nagyjából a hetvenes évek elejéig. Ami utána következett az egyrészt a legzseniálisabb (és itt nem a fúziós jazzre gondolok), másrészt szinte biztosan nem jazz. Viszont a beboptól a hetvenes évek elejéig az egész műfaj fejlődése felvázolható abból, amit Miles ebben az időszakban csinált. Ha kézzel foghatóbb dalszerkezetek kellenek, akkor érdemes a Mingus Ah Um című albumra ráfülelni (Charlie Mingus), vagy néhány másik Mingus albumra abból a korszakból. Duke Ellington húszas, harmincas évekbeli dolgai pedig még bőven a swing korszak: a szólók ott még sokkal kevésbé kaptak központi szerepet.

De itt nem a meggyőzésről van szó.Egy dolgot fontosnak tartok: az általad illusztrált rétegzettség azért nincs meg a jazzben, mert teljesen másfajta keretek között mozgó műfajról van szó.